Megint semmi. Lejárt az idő.
Elmerengtem itt-ott,
mígnem észrevettem: túl késő.
Túlhúztam és szétszakadt.
Szétszóródott néhány gondolat
és elgurult. Kerestem mindenhol:
szívekben, szemekben, szavakban.
Láttam rég látott arcokat,
és gondokat… gondokat…
Holnap… majd holnap…
Ereimben lassan csordogál a vágy,
átszivárog vértelen éveken,
szemeimben bágyadt végtelen.
Így múlt el a tegnap, és
így múlik a holnap is,
és lassan-lassan felbukom
az elodázott gondokon.
Valami épül, aztán ledől,
vagy jobb esetben ott marad
félig készen, ünnepre várva,
ünnepre, mely sosem jön el.
Koccintás elmarad.
Az Idő kapuja zárva.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.20. @ 21:00 :: P. Tóth Irén
