Bárcsak a világ
egy szép történet volna,
a véletlen – fölénk hajló –
jóindulatú mosolya!
Gyermeki lepkebábként megláttam, mi maradt a külvilágból
– árnyak remegése ágyak alatt s szörnyet rejtő szekrényzugban.
Mulandóság, örök állandó, léleksatu, valóságháló,
piszkos, lomha lábnyomod homlokon elnyújtózó sűrű álom.
Elröppent a súlyos félelem, szívritmusodban is felsejlő,
teremtett öröklétet, s eközben megöregedett az idő.
Reszketve álltunk az esőben, vérvörösben izzó hajnalon,
sok forró, cseppnyi fájdalom – égi köd – pillákon célba érő.
Hűtlenek önmagunkhoz lettünk, ruhát levető árva lelkek,
lassan naphalála közeledett, zsigeri tavaszunk vége.
Arcunkon sírokat ás az idő, ráncokba temetve jövőt,
könnyek áztatnak rég elmúltat… s a halál mind közül az első.
Legutóbbi módosítás: 2013.08.02. @ 12:00 :: Ady Ágota Melinda
