M. Laurens : Szonettkoszorú az EMBER emlékére

M. Laurens

Szonettkoszorú az EMBER emlékére

 

 

1. LEJTŐN

 

Percként illannak semmivé az évek,

a csúcsról csalódottan térünk vissza,

elfáradt útjától a büszke lélek,

a távolság tetteinket beissza.

 

Most támaszt keres, mibe kapaszkodva

lejtején többé nem féli a járást,

visszhangot, kinek bátran panaszkodna:

vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.

 

Mert elérte célját, és rájött végre,

hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,

csak szél, s a magány jár fel énekelni.

 

A  dicsőség hasztalan az éhségre,

ha a fáradt testben emlék maradunk:

nem vetünk többé, és nem is aratunk.

 

( Pest-Buda 2013 )

 

2, ALANT

 

Nem vetünk többé, és nem is aratunk,

mások hasznára nem húzzuk az igát,

ha muszáj,éhen vagy szomjan is halunk,

nem gágogunk hiába, mint a libák.

 

Mert létezik még némi méltóságunk,

soha többé nem állunk be a sorba,

ha a sárba tiporják bármely társunk,

többé nem fojtjuk haragunk a  porba.

 

Mert nem vagyunk alább senki fiánál,

habár vad hegyek alatt éljük létünk,

talmi magasságtól, sohasem féltünk.

 

Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.

S ne higgye senki , hogy vérünkön élhet,

szikkadt vázunk, csak torzója a létnek.

 

( Pest-Buda 2013 )

 

 

3. HIT ÉS REMÉNY

 

Szikkadt vázunk, csak torzója a létnek,

hitünk mégis erős maradt s tettre kész,

mert a gyávák csak szánalomból élnek,

hitük a küzdelemhez, roppant kevés.

 

De nem lehet mindenki csakis bátor,

a mára elesett, sem gyáva lélek,

egykor nagy ember volt ,talán orátor*

ki reményt adott az elhagyott népnek.

 

Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,

és bíznunk kell az igazi reményben,

s küzdeni érte, szilárdan, keményen.

 

Hisz a hegyek fölött él valaki tán,

ki meg tudja,mondani miért vagyunk,

megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

 

( Pest-Buda  2013 )

( szómagyarázat:  orátor =szónok)

 

4. A VÉGTELEN

 

Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,

értelmet, ne keressen ebben senki.

Szél fújja felettünk legvégső dalunk,

s így fognak minket végkép elfeledni.

 

Esendő embernek születni vétek,

törpe a végtelen hatalma alatt,

kitéve múló idő szeszélyének,

mely könyörtelenül előre halad.

 

Ámde porszemként is kiszolgáltatva,

hisszük,hogy érettünk jött létre minden,

 csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.

 

S feledve bűneink, egymást áltatva

 hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol

önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

5. KÉPZELT VILÁG

 

Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,  

mert a valóság sosem szül szép álmot,

sikolt vajúdása, és vérző szennybe-

borítja rózsaszín; képzelt világod.

 

Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.

Holott tudod, mindez csak csalfa álom,

a valóságot gyáván megtagadtad,

s képzeleted gyilkos hálója átfont.

 

S bár rémülten tépnéd már cafatokra,

ámde szorítása csak erősebb lesz,

lehúz a föld alá, a gyökerekhez.

 

Hiába kelsz álmaiddal birokra.

Levegőt markol karod, s tehetetlen,

mert magunkat legyűrni lehetetlen.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

6. CUDAR VILÁG

 

Mert magunkat legyűrni lehetetlen,

nosza leckéztessünk meg hát másokat!

Keressünk valakit ki tehetetlen,

aki nem üt vissza, s remek áldozat.

 

Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?

Ugyan már, a háborúk ezért vannak,

nélkülük minden gazdag tönkre menne,

s munka nélkül a pórok is éhen halnak.

 

Harcolnunk kell mások ellen magadért!

Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?

Ugyan kérem, ez mind csak ócska maszlag.

 

Kellenek a hősök, s kell a példakép,

kétkedés nélkül kiállni mellette,

gyávaságunk néhanap elfeledve.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

  

7. MAGASRA TÖRVE

 

Gyávaságunk néhanap elfeledve,

uralkodóként nézünk fel a napra,

nagyságunk hitébe legyökerezve,

fejünket nagy büszkén magasra tartva.

 

A hajdani tudást kivágjuk tőből.

Ikarosz példáján mit sem okulva,

újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,

mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.

 

Önhittségünk immáron határtalan.

A Nap és Idő ellen megyünk harcba,

Daidalosz intését nem fogadva.

 

Tudást erővel elérni hasztalan:

hiába lesz az Ember verhetetlen,

a test, az idő ellen tehetetlen.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

8.  A TEJÚT SÖTÉTJE

 

A test, az idő ellen tehetetlen,

és évmilliárdok suhannak tova,

az ember itt pusztán árnyék, véletlen:

Ő hiszi, hogy létező. – Az ostoba! –

 

Pedig csupán egy rossz álom a léte,

mérge a végtelenbe kódolt végnek,

Ő a világmindenség tévedése,

ki szégyene a teremtett egésznek.

 

A nagy mindenség gyilkosává nőhet,

ki teret s időt hajlítani képes,

kinek szelleme pusztítástól véres.

 

Tejút sötétje nevelte e szörnyet,

a végtelen is mindhiába tágul,

az örök kör most önmagába zárul.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

9. AZ IDŐ

 

Az örök kör most önmagába zárul,

a földdel válik eggyé a kéklő ég,

s a világ teremtője elé járul,

ki előtt főt hajt az örök mindenség.

 

S kezdetét veszi az Idő uralma,

minden létező és múlandó fölött:

egyetlen kinek korlátlan hatalma,

a határtalanná váló tér fölött.

 

Benne rejlik a teremtő ereje,

mi a mérhetetlenen is áthalad,

s jelenben-múlva, jövőjében kutat

 

Ő maga a teremtő őrző szeme,

s tudja, múlónak mit tartogat a vég:

a fenn és lenn, semmit nem jelent már rég.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

10.  AZ ELTÉVEDETTEK

 

A fenn és lenn, semmit nem jelent már rég,

mormolják kik már nem hisznek semmiben,

s szemükben örökre kifakult az ég,

nem látják a napnak fénye mit üzen.

 

Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,

fáradtan rogynak le a puszta földre,

küzdelem nélkül, – a messiást várva-

cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.

 

Mindhiába a hamis s üres lélek,

mert rövid tartama értelmét veszti,

s okát születésekor elfelejti.

 

Hasztalan cél és hit nélkül az élet,

min nem segít az emberi önhittség;

minden kezdetben már ott munkál a vég.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

11.  A KÜZDŐK VÉGZETE

 

Minden kezdetben már ott munkál a vég,

és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,

jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:

sírhantján is csak a közöny virágzik

 

Mert küzdelemre születtünk e földön,

megküzdeni a létért és egymásért,

viaskodni a hitünkért örökkön,

megharcolni a földért és hazáért.

 

Hősökké avathat minket az idő,

kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,

s hátat fordítva máris elfelejtett.

 

 Mindhiába akarat, hit és erő,

nem segít a szigor avagy diktátum,

a csalfa idő mindenkit elárul.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

12. A MULT EMLÉKEI

 

A csalfa idő mindenkit elárul,

nincs tekintettel semmilyen élőre,

vesztes és a hős egyaránt elárvul,

kegyelmet senki nem is várhat tőle.

 

Küzdelmed a léttel lassan véget ér,

és jutalmad a megtett út lett, maga.

Távolság ködébe veszett sok veszély,

s szeretteid várnak már odahaza.

 

És mesélsz nékik majd kalandjaidról,

az utódok pedig mind körbe ülnek,

s csillogó szemekkel, csak rajtad csüggnek.

 

Történeted leírják majdan egykor,

s az Idő, könyvtár mélyére süllyeszti:

s lapjaira írott szó, színét veszti.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

  

13.  FELEMELT FEJJEL

 

S lapjaira írott szó, színét veszti,

egy réges-régen elfeledett könyvnek,

a világ is tán végleg elfelejti,

s nyoma sincs a valaha volti hősnek.

 

Ugyan ki állít majd méltó emléket

az Embernek, ki hitéért küzdve élt,

kardot fogva tüzelte az elméket,

szabad hazáért, családért , emberért.

 

Akad-e manapság dalnok, ki bátor,

kinek éled tollán a hősköltemény,

s szót emel, az  elfeledett lélekért

 

Ki áttör az idő alkotta gáton,

ahol a Közönyt senki nem érdekli:

a költőt múzsája is elfelejti.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

14. A CSÚCS MAGASÁN

 

A költőt múzsája is elfelejti,

lelkében dalok immár nem születnek,

remegő kezéből tollát kiejti,

s kihunynak szemében a dicső fények.

 

S az egykoron megmászott hegynek csúcsa,

ma is, ifjú hódítók minden vágya,

meredélyén új akarat kel útra,

kit nem kísért még, félelemnek árnya.

 

Minden méterrel nehezedik lépte,

a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,

de könyörtelen szedi áldozatát.

 

Végül élete céljához felérve

hol csúcsáról visszanéz minden lélek:

Percként illannak semmivé az évek.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

 

15.  AZ UTOLSÓ SZÓ

/mester szonett/

 

Percként illannak semmivé az évek,

nem vetünk többé, és nem is aratunk,

szikkadt vázunk, csak torzója a létnek,

megszületünk, szenvedünk és meghalunk.

 

Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,

mert magunkat legyűrni lehetetlen.

Gyávaságunk néhanap elfeledve,

a test az idő ellen, tehetetlen.

 

Az örök kör most önmagába zárul,

a fenn és lenn, semmit nem jelent már rég,

minden kezdetben már ott munkál a vég.

 

A csalfa idő mindenkit elárul,

s lapjaira írott szó, színét veszti,

a költőt múzsája is elfelejti.

 

( Pest-Buda  2013 )

 

Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!

 

Legutóbbi módosítás: 2013.07.03. @ 19:41 :: M. Laurens
Szerző M. Laurens 220 Írás
Hogy ne legyen titok: a valódi nevem azonos az 1899‚-ben Nagyváradon született közismert kabarészerzőével, akinek számtalan ismert bohózatán nevetünk a mai napig. Az Ő tiszteletére nem használom a Lőrincz Miklós nevet az írásaimnál. Mottó és ars poetica: Építs Templomot Szeretetből, s ne zárd be soha ajtaját a betérő előtt,ki melegségre vágyik! Építsünk Mi Mind Templomot mindazoknak, kik nem képesek önerejükből téglát hordani hozzá! A Szeretet Templomának oltárán mindig égjen a gyertya, mely fennen hirdeti a szeretet dicsőségét az elfásult világban! M. Laurens ( 2004 )