— Anyuuuu!
— Mondjad, kis hülye!
Becézte aggódó kotkodácsolással pelyhes csibéjét tyúkanyó, aki éppen gyógyulófélben volt a rászakadt lázas időszakból és kezdett benne kikristályosodni, hogy fácánt csináltak belőle, minden oldalra, de főleg balra. Már tudta, ha egy-két saját kölök kaparász körülötte, akkor is egészen optimista. A többit fattyúnak is tekinthetné, de képtelen. Ezért újra becézgette a kaparójához dörgölődző kis sárgát.
— Na mondd kis hülye, mi a gondod?
— Anyuuuu, te úgy ahogy vagy, egy nagy lúzer vagy! Legalább sült csirkecomb szeretnék lenni, ebből nem engedek, nekem elveim vannak, karriert akarok csinálni!
— Na de gyermekem!
Tyúkanyó itt elkezdett villámgyors, tyúkfő makroideg gondolatokat pörgetni és rájött, hogy fölösleges elijeszteni olyasmitől a gyereket, ami úgyis elkerülhetetlen, hiszen a kakasok közül, egy kivételével egy szál egyig mind leveses fazékban, vagy serpenyőben végzik, még a kamaszkor alsó határának beállta előtt.
A jércék sem sokkal szerencsésebbek, bár nekik hosszabb élet adatik. Igazán a jól helyezkedő, sokat tojók a szerencsések és persze azon kevesek, amelyek megkotlanak, mint ő. Olyan beteg volt, de olyan! Heteken keresztül gyermekvacki lázban szenvedett. Állandó migrénes fejfájás gyötörte, és a hangulata folyamatosan ingadozott. Maxwell ingáját nyugodtan lehetett volna arról mintázni, de lehet, hogy Maxwell ugyan ismerte a tyúkokat, de tyúkanyónak biztos, hogy nem volt szerencséje sem ingához, sem Maxwellhez. Bódult kábán, borzongó betegségében végigaludta az egész borzoló kotlási időt, de most így a lábadozási folyamatban már egészen tisztán látja, hogy jó helye van ott, a sparhelt lábai alatt. Nagyon kimehetnékje van, de úgy tesz, mintha esze ágában sem lenne más, csak a csibék dajkálása.
Nos, tyúk létére egész jó memóriája volt, emlékezett, amint Aligtojókát a szeme láttára végezték orvul ki. Akkor még lázas volt, de felfogta mi történik és puszta önzésből, meg hát az életben maradás érthető vágyától, úgy tett, mintha semmit nem érzékelne! Pedig nem elég, hogy fúj, de megölték, még tolldíszétől is megfosztották, olyan tyúktalan formája lett szegénykének.
Már tudta, hogy csupán azért, mert mint a neve is utal rá, Aligtojóka, alig tojó volt. Ha ez a büdös kölök, úgy vágyik a sült combságra, zsenge még ahhoz, hogy lerántsa a valóság, jéggel és pengékkel ékesített ronda mezejére, rá kell hagyni…
— Jól van kis hülye, legyél! Az ambíciót mindig értékeltem!
— Anyuuuu! De én nem elégszem meg holmi sült combsággal, én sült egész sült csirke akarok lenni! Miért maradjak meg félúton, ha igazi karriert is befuthatok?
— Jól van gyermekem. Igen, a tyúkleves sem akármi, de belőlem már sajnos nem lesz. Látod milyen keserves az én életem, valószínűleg végelgyengülésben fogok majd eltyúktalanodni, valami zöld karfiolok között.
És ekkor bevillant neki, hogy a férfi csámcsogva és szürcsölve habzsolta Aligtojókát, a nő csak fel-felsikongott ujjongva. Úgy áradoztak róla, mintha legalább kövecseket nyakaltak volna ízes gilisztával. Ó, ha át lehetne szoktatni ezeket a kétarcú gyalázatosakat a finom gilisztára, de jó is lenne! Talán mégsem… Nem adnának enni, nem lenne hol aludni és a borzalom teteje, de elzabálnák előlük a gilisztát, talán az összes többi rovart is…
Nyelt egy nagyot, egy picit evett abból az odadarált gyerekpempőből, majd koppantott egy erőset kis hülye kobakjára.
— Így szeretlek gyermekem, legyenek terveid, az viszi előrébb a világot.
Legutóbbi módosítás: 2013.02.09. @ 19:14 :: Boér Péter Pál
