Torjay Attila : Nyomozati szakaszban

*

Senkit sem látott a hajnali, havas utcán, mégis óvatosan, szinte lábujjhegyen osont, fél ötöt mutatott otthon az ócska vekker. Vacogott a hideg szélben, félig még aludt. Az iskola nyolckor kezdődött, elég lett volna hétkor felkelni, de hát…

      Úgy beszélték meg, hogy az anyja két nagy szatyorban kiteszi a tüzelőt az „A” épület sötét, bolthajtásos kapuja alá, a fal mellé. Csak az a dolga, hogy gyorsan eltűnjön vele, haza vigye az üres utcán, és még visszafeküdhet egy keveset. Ha az iskolából majd egyóra felé hazaér, otthon már jó meleg lesz. A nagyobbik szatyorba tojásbrikett, a kisebbikbe szorosan egymás mellé gyömöszölt aprított fa lett elkészítve, így volt tegnap is, tegnapelőtt is. Már öt napja cipelte hajnalonként, még a mai szállítmány, és hét végére is kitart a meleg, aztán elseje után talán telik saját tüzelőre is. Az anyja takarítónőként dolgozott a Vegyépszernél, nem messze a lakásuktól. A hajnali befűtés is a feladata volt, ő kérte el a kulcsokat hozzá az éjszakai portástól, és begyújtás közben aztán megkészítette az otthoni tüzelőt is.

      Az úgy négyszáz méter távolságból hamar odaért, szerencsére nem találkozott senkivel. Havas eső esett. A sötét kapualjban, a kitárt ajtó mögött már készen várta a szállítmány, nagy levegőt vett, tudta nehéz. Meggörnyedve cipelte a sötétben, és félúton a Baltazár utcánál letette, kicsit pihenni. Akkor szólt rá a rendőr, aki ott várt rá.

      — Hé, mi van a szatyorban?

      A rémülettől szinte elájult, meg sem tudott szólalni.

      — Na jó, majd én megnézem. Ezt a Vegyépszertől hoztad?

      Nem mert felnézni, eleredt a könnye.

      — Igen.

      — És tegnap is? Tegnapelőtt is?

      — Igen.

      — Most bemegyünk a Kapitányságra, felvenni a jegyzőkönyvet. Indulás!

      Szipogva indult el, egyre távolabb az otthonától, a meleg ágytól, fel a Baltazár utcán, botladozva a nehéz súly alatt. Egy lebukott tolvaj, akit a becsületes társadalom megvet, akinek most, íme, eljött a világvége.

      — Na, ne szerencsétlenkedj, add ide, majd én viszem. A fenébe is, de nehéz! Szedd a lábad, ne mondjam kétszer!

      Jó lett volna sokáig-sokáig bandukolni szégyenével, sosem érni el a Rendőrségre, de hamarosan jókorát csapódott a hátuk mögött az ajtó. Az ügyeletesnek fülig szaladt a szája.

      — Szia, Péter, nem véletlenül keltél hajnalban, öregem, ekkor bűnözőt fogni!

      Péter morgott valamit, aztán az első emeleten találta magát egy kicsi szobában. Péter rendőr papírt fűzött az írógépbe.

      — Ülj már le, ne állj olyan szerencsétlenül ott! Lyukas a cipőd, tudtad?

      — Ühüm — szipogta.

      — Nincs másik?

      — Nincs.

      — Hány éves vagy?

      — Kilenc.

      — Akkor iskolába kell járnod, nem hajnalban szenet lopni. Ahogy Lenin elvtárs is mondta — mutatott a feje feletti képre — tanulni, tanulni, tanulni. Érted?

      — Értem.

      — Tanulni kell, egy tolvajból sohasem lesz semmi. Tehát tudod mi vagy?

      — …

      — No, tudod, vagy nem tudod? Ne szipogj!

      — Egy tolvaj.

      — Milyen tolvaj?

      — Fázós.

      — Nem. Széntolvaj. Nincs tüzelőtök?

      — Nekünk arra nem telik.

      — Hányan vagytok?

      — Anya, meg három testvérem.

      — Meg te.

      — Meg én.

      — Az öt.

      — Az öt.

      — Hm. Ferikém, kapcsold a Vegyépszert. Halló, Bézárt hadnagy a Rendőrségről. Az Igazgató elvtársat kérem… Halló Kosik elvtárs? Ahogy megbeszéltük, elkaptam a srácot. Két szatyorban valami régi újságok vannak nála. Milyen újságok? Valami régi Vegyipari közlöny. Meg Népszabadság. Nem jelentékeny mennyiség. Azokat elkérte a Kovácsné? Aha. Hát akkor elengedem a srácot, nincs mit intézkedni, köszönöm.

      Kivette a papírt az írógépből, széttépte, bedobta a szemétkosárba, ő közben kicsire húzta össze magát a széken.

      — Na, tünés öregem, irány haza! Vidd a Népszabadságjaidat is. Ne is lássalak többé! Úristen, ne szerencsétlenkedj, még megszakadsz. Inkább segítek.

      — Maffiózó – röhögött Bézárt nyomozóra az ügyeletes, kifelé menet.

      — Kuss, semmit se láttál. Délben jövök.

      Az anyja már otthon volt, mikor a hadnaggyal a lakáskapuig értek, a rendőr letette a kapu elé a szatyrokat, és fütyörészve tovább ment, csak biccentett, nem is köszönt.

      Az anyjának elmondta mi történt, az megnyugodva sóhajtott, a szatyrokat betette a kamrába.

      — Hú, de átázott a nadrágod! Most hogy mész iskolába?

      — Én inkább nem mennék ma, úgy is szombat van. Hagy maradjak itthon.

      — Jó, majd beírok valamit az ellenőrzőbe, mondjuk tegnap elrontottad a gyomrod.

      — Téliszalámival.

      — Ne szemtelenkedj! Nekem vissza kell még menni, de tudod mit? Van itthon egy kis lisztem, szaladj el a vasút mellé, a diófákhoz. Biztosan össze tudsz szedni pár kiló diót, csak meg kell kaparni a havat, ott vannak alatta. Aztán mire hazajövök, pucold meg, jól befűtünk, és csinálok egy nagy fazék dióstésztát. Rendben?

      Dideregve cammogott a vasút felé, útközben megfogadva, hogy ha majd felnő, a szomorú gyerekkoráért mindenki megkapja a magáét. Úgy fenékbe lesznek rúgva, mint a pinty! A Vegyép igazgató, a tanárok, a rendőrök, a Lenin, mindenki.

      Talán csak Bézárt hadnagy nem.

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Torjay Attila