Sonkoly Éva : Édes semmittevés

Olyankor megremegett… *

Kényelmes, tágas helye volt itt, épp olyan, mint amikor valaki este ágyban fekszik. Kinyújtózott hát, s átadta magát az édes semmittevésnek. Tehette, most épp nem zavarta senki.

      Élvezte azt is, hogy ennyire vigyáznak rá. Olyan szeretettel, óvatosan bánnak vele, szinte kényeztetik. Idegen kéz nem is érinthette, pedig szerette a finom tapintásokat a testén végigfutó ujjak simogatását, olyankor megremegett minden porcikája.

      Kellemes dallamot dúdolt, amit mindenki szívesen hallgatott. Sok emléke volt, szép szavak, kedves üzenetek:

      — Este várlak! — meg hogy…

      — Mikor beszélünk?  

      Sok éve már… azok a szép esték, a kedves beszélgetések… Voltak suttogások is, halk, finom kérdések:

      — Egyedül vagy? — emlékezett… és az a nevetés, megborzongott.

      Aztán a képekre gondolt. Egy egész album volt az emlékezetében.Tájak, szinte minden évszak hozott valami szépet, váltogatta a képeket. Havas tél, fagyos utak. Milyen jó volt nézni a meleg szobából.

      Kés?bb a tavasz első virágai, micsoda színek! Esti séták, s a mostani forró nyár.

      Lehunyta a szemét, emlékezett.

 

      Arcok… apró gyermekek, nagyobbak.

      — Mennyit beszéltek? — elhessegette a gondolatot.

      Kedves férfiarc, mélybarna szemek, benne az a csillogás…

      Ábrándozott: mikor is látta utoljára?

      Keresni kezdte a memóriájában a dátumot… megvan! — állt meg hirtelen egy napnál.

      — Nem is volt olyan régen! — emlékezett. Talán el is pirult kicsit.

      Mennyi hívás volt… onnan? Számolni kezdett.

      — Mi ez a szünet — méltatlankodott —, úgy tél végén, kora tavasszal?

     

      Hirtelen egész gyenge lett.

      — Mi történik velem? — rémült meg.

      Egyre sötétebb lett körülötte, aztán már semmi.

      — Ez a vég — gondolta —, olyan mintha teljesen kimerültem volna!

      Aztán egy kattanás, se kép se hang, majd fények villogtak a sötét alagút végén.

      — Töltőn vagyok! — gondolta boldogan.

      Hiszen okos telefon volt…

 

Legutóbbi módosítás: 2012.06.29. @ 15:20 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 577 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"