Miközben redőt húz arcodra a fájdalom,
Fognám a kezed, de poharam törékenyebb;
Szád sarkában táncol ki nem mondott szánalom,
Részeg a lelkem is, meleg szobából kivert eb.
Bolond ámításban magammal hadakoztam;
Az üres utca sötét s piheg a szív, éhes,
Még az sem zavarná, ha egy szénakazalban…
Mert ha emberek vagyunk, szeretni szükséges.
Bárcsak Petrarca Laurája lehetnék ismét!
Klasszikus szépségem születéskor odalett,
Kijátszva a genetika „isteni” tervét
Nem lehettem más, csupán ittas angol szonett,
Szövegtelen parlando dallam, mi azt zengi,
Kettőnk szívének immár nincsenek titkai.
Legutóbbi módosítás: 2012.06.03. @ 20:00 :: Ady Ágota Melinda
