Seres László : Tengerek, hajók

 

 

 

 

Térdeiben a tengervíz,

hol sós volt, hol meg keserű,

mint az élete, amit hordott.

Leült sámlijára kicsitelőre-hátra dőlve,

a megfáradt csendben,

úgy danolászott.

Hogy mit, sose értettem.

Talán tengerekről, hajókról álmodott.

Így indult nap mint nap egyre messzebb,

– már kevés volt benne az erő –

attól menekült, aki szerette,

érte bátor volt, ha viharba került.

 

Inge vitorlavásznát

akasztja az ég árbocára.

Hajkoronája a Nap 

-lebegő idegszálak –

szétzúzott harmatfelhők,

kibomlott hajókötelek.

Látom, ahogy kapaszkodik, 

magához köt, nem ereszt,

lelkemben hordom

matróz-csomóit a múltnak,

felkorbácsol szívével melegen.

Véréből delfinek

kéklő raja ölelkezik elő,

s széthull a cserepes habokon.

 

Olyannak álmodta magát,

amilyennek senki se látta,

vágyakozón, befejezetlenül,

mikor elöntötte tüdejét az ár.

Hallgatott, ahogy összetört hajók

 hallgatnak remegve 

a végső partraérés előtt.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Seres László
Szerző Seres László 599 Írás
A versekért érzett rajongásomat megőriztem örök szerelemként gyermekkorom óta, végig kísért életutamon. Írogattam magamnak, s szűkebb környezetemnek verseket leginkább, és sokat olvastam. Aztán az élet eltérített más irányokba. Hivatásos katonatisztként szolgáltam Gyömrőn, Sárbogárdon, Nagytarcsán. Személyügyi vezetőként a legkülönfélébb emberi sorsokkal találkoztam, humán beállítottságom hasznomra vált ezekben az években a róluk való gondoskodás felvállalásában. Ma nyugdíjasként újra az irodalom, a költészet tölti be az életemet. A gondolatok, szavak szerény formálójaként így adok életjelet magamról a világnak.