Ma rászántam magam, hogy bemenjek a Bárka irodalmi folyóirat szerkesztőségébe, amit manapság nehezebb megközelíteni, mint turistaszezonban az Eiffel tornyot, ugyanis az iroda a színház épületében van, amit épp most fejlesztenek, emiatt kordonok kerítik el a főbejáratot. Munkagépek énekelnek, gödrök és földhányások akadályozzák a gyalogos közlekedést, az utcafront felöl minden eddig nyitva tartott ajtó zárva van.
Nagy kerülővel eljutottam az átmeneti szálláson üzemelő portáig, ahonnan egy kedves fiatalember átkísért a Bárka szerkesztőségének folyosójára, majd otthagyott. Minek is maradt volna, hiszen onnan már jól ismertem az utat. Honnan sejthette – sejthettük – volna, hogy az irodában nincs egyetlen lélek sem? Többszöri kopogtatásomra sem reagált senki. A kulcs a lyukban fityegett, de az ajtó zárva volt.
Úgy döntöttem, hogy ez alkalommal sem nem válok betörővé, tehát leültem az ajtó előtti kanapéra. Gondoltam, hogy majd visszajön valaki, ha megebédelt. Ekkor még csak 3/4 12 volt. Türelmesen vártam, vártam, egészen addig, amíg eszembe nem jutott, hogy kifelé csak kóddal működik az ajtó. Felpattantam. Az ajtó valóban nem nyílt ki.
Fél egykor telefonáltam (volna) a Bárka főszerkesztőjének – mert csak neki tudom a telefonszámát – de nem volt kapcsolható. Ezek után körbejártam az egész színházat, megfogtam minden kilincset, benéztem a próbatermekbe, a súgólyukba, kikopogtattam az utcára néző üvegajtón, de semmi. Senki nem vett észre. Végső kétségbeesésemben telefonáltam a férjemnek, de ő épp a vezérigazgató helyettessel tárgyalt, ezért nem tudott foglalkozni velem. Ezek után kezdtem keresni a vészkijáratokat. Találtam vagy hármat, de ezek is be voltak zárva. Végül a színpad háta mögött, a sötétben kitapogattam minden nyílászárót, s csodák csodája az egyik nyitva volt, így végre kijutottam a szabad leveg?re.
Ez az ajtó egy magas téglakerítéssel körülvett parkolóba vezetett. Megőriztem hidegvéremet. A munkagépek zaja sem zavart. L alakba befordulva felfedeztem egy feliratot:
„A Fiume dolgozóinak fenntartott parkolóhely”–ez volt rá kiírva. Békéscsabán mindenki tudja, hogy a Fiume egy jó nevű szálloda ill. vendéglő, ezt itt ezt kizárólag a ti kedvetekért írom meg – felvilágosítás céljából. Megláttam egy üvegfalat és egy kis vasajtót. Épp felé tartottam, hátha nyitva van, amikor egy nagydarab ember lépett ki rajta és széles mosollyal kérdezte: – Mit csinálsz te itt, kedves Erika? – A Fiume igazgatója volt, akivel szerencsére ismerjük egymást. Elmondtam neki, hogy hogyan jártam, s hogy mi járatban lófráltam eddig a színházban egérutat keresve már majd egy órája, és hogy most Fortuna hozta őt elém. Láttam rajta, hogy komolyan megsajnált, sőt felháborodott, mert mi lett volna pl. ha bepánikolok ? – de én nem, nem pánikoltam! Kitárta előttem a vasajtót: valamelyik élelmiszer-raktár bejárata (kijárata) lehetett. Végigmentünk egy csomó „Idegeneknek belépni tilos!” feliratú helyiségen, majd kijutottunk az általam már jól ismert étterembe. Megmentőm széttárt előttem két nagy üvegajtót és biztatott, hogy bármelyiket kiválaszthatom szabadságom visszaszerzésére. Hálásan köszöntem neki, hogy immár újra utcai nő lehetek. Ezek után immár szabadlábon ismét felhívtam a férjuramat és közöltem, hogy kóborlok egyet, hogy kitisztuljon a fejem. Közben a lábam is alaposan bedagadt, mert reggel nem szandálban, hanem körömcipőben indultam el itthonról. Összegezve élményeimet: ezt a dolgot elég jól megúsztam – sokkal rosszabb volt az, amikor a debreceni nagytemplomba zártak be 23 éves koromban – de ezt a történetet már megírtam egyszer, lehetséges, hogy olvastátok is .
( Amennyiben nem, akkor sürgősen pótoljátok, ámbár előfordulhat, hogy csak a naplómba tettem fel és már régen letöröltem!)
Legutóbbi módosítás: 2012.05.11. @ 19:34 :: Péter Erika