Nagy Horváth Ilona : 0

 

Levágva, összetörve,

széttépve, elhamvasztva,

összegyúrva,

meggyűrten…

elmentél,

szétszaladtam,

majd lassan összegyűltem,

nélküled búcsúztam

tőled

a játszótér sarkáig

jutva

ép fegyverzetben,

ahol is szűkölt valami kutya,

de elmaradt a nagyjelenet,

mikor is földre hullva

nem bírom tovább.

 

Bírom én,

de most elég,

nem tudom,

mikor szívódik fel véglegesen

örökös eztán nem levésed,

az élet konkáv vonalvezetése,

mikor is mindig a fő vonalakon

kívül esek,

s megyek egyenest pontból

pontba látszatcélokkal gazdagon

megpakolva,

miközben végig

csak kerestelek.

 

De ma félre a matematikát,

nem aktuális,

és meglehet,

kimondottan irracionális,

de ma tetőzik a hetek

óta fuldoklás,

nincs levegőm,

takaróm, lepedőm

ma is nélkülem tér nyugovóra

ma visszavonhatatlanul

ütött az a kurva óra,

elvitted magad.

 

Nem akartam erős lenni,

és egy percre se

talpon tartani magam,

de könnytelen tartott a megszokás.

Aki mindent

kiszámítok,

hogy nem láttam,

hogy nem éreztem,

aki oly könnyeden

mondtam jövendőt

neked,

miféle kéz

fogta le

mindenszemem,

hogy így

vak maradtam.

 

Egyszeri és

visszavonhatatlan

 

 

vagy.

Vagy

valahol,

és mondhatnám,

nekem ez elég,

amíg szorítottalak,

csak még azt

akartam mondani,

nem merem hinni sem,

hogy most itt kapaszkodhatok

beléd,

hogy félek,

hogy félni fogok és

féltelek majd,

hogy arcod nélkül

kell a reggelekkel szembe néznem,

akkor, ott, azt mondtam

magamban,

nem lehet,

még nem.

Még vak vagyok,

és vak rám

a világ.

 

Leszakadt ereszcsatorna,

lógok a semmiben,

szívdobbanásaim

mállott falak.

 

Most látom

végtelen

világszemed,

búcsúzott,

és nem tudom,

vitt-e belőlem,

tudja-e,

mennyire

vártalak,

látta-e,

ha kilépsz az

ajtón,

utánad

szalad mind,

mi

magammá

alkotott.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2012.05.25. @ 20:52 :: Nagy Horváth Ilona
Szerző Nagy Horváth Ilona 314 Írás
Bemutatkozó /DÉEMKÁ - Elágazások antológia/ Hozzávetőlegesen 2008-ban dezertált konyhaszolgálatos: Nagy Horváth Ilona. Precízebben: született Nagy Ilona, elálélt úgy száz évig, majd egy mérsékelten csendes lázadással újjászületett mint Nagy Horváth Ilona, amikor is klaviatúrt ragadva elkezdett önkifejezni vagy mi. Lőn forradalom, szabadságharc, szabadság… harc… Kívülről nézvést valami ilyesmi. Bentről bonyolultabb. Azt hiszem, leginkább mégis szabad vagyok. Egyedül magam határolom magam, ugyanúgy tartozom mindenkihez, ahogy senkihez. Nem hiszek sem a korban, sem a vérben, az emberekben hiszek, s ennél fogva semmiképp nem nekik, egyedül magamnak. Emberi természetem szerint ezért aztán magamhoz és a magaméihoz tartozom a legszilárdabb kötelékekkel, így ha finoman akarunk fogalmazni, márpedig egy antológia megtisztelő mezőnyű sűrűjében miért ne tennénk, kötődéseimből – egy sima, egy ordított… - nem jönne ki túl hosszú sál, még lustával szedve sem. No ezen rövid, mondhatni szűkre szabott sál fojtogatásában hörgöm, hajigálom, szerkesztem, álmodom, illesztem, jajgatom, bogozom, szaggatom össze írásaim, csapongó – fentebb cizelláltabb megfogalmazásban szabadnak aposztrofált – valómnak megfelelően mindenféle jármódban, ahogy épp a kedvem hozza, időmértékben, szabadlábon, szimultán, spontán és mindenhogy, azért a korty levegőért, amit ilyekor nyerek. Vezérelvem, hogy az embernek ne legyenek elvei, gondolatai legyenek. Katonagyerek voltam – szoktam még elmondani, látszólagos, de leginkább időszakos terminátorságom soványka magyarázataként, hiszen mikor még csak én tudtam, hogy vagyok, anyám, apám katonaként szolgálta a hazát. Suttyomban fogantam és állítottam össze magam belőlük, lett is meglepi: nem elég, hogy a testvéremnek csak féltestvére lettem, még csak nem is keresztelhettek Jóskának. Némi vállvonogatás után anyám nevét kaptam, meg a nővérem ruháit. Ilyesformán a már igen korán igen alacsony népszerűségi indexemre való tekintettel hamar természetes lett, hogy a fegyvert mindig, minden körülmények között fel kell venni, és nem tenni le, amíg egyvalaki is áll. Nagy meggyőződéssel szoktam bemutatkozó gyanánt lerángatni magamhoz József Attila sorait: „ s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz”, mert noha az őzet eleddig nem látta senki, jelentem, én hiszek az őzben. És bár a külvilág számára még ez is felfedezésre vár, mondhatni, titok: valójában királylány vagyok.