Elhunyt 83 éves korában Carlos Fuentes mexikói író, a latin-amerikai irodalom jeles alakja, a Cervantes-díj 1987. évi kitüntetettje, akinek öt évtizednyi irodalmi munkásságát olyan kötetek jellemzik, mint az Artemio Cruz halála, az Áttetsző tartomány, a Diana, a magányos vadász és a Laura Diaz évről évre.
A szerzőt kedden érte a halál egy mexikóvárosi kórházban, ahová szívproblémák miatt szállították. Gyászolói között volt Felipe Calderón, Mexikó elnöke, aki a Twitter közösségi portálra írt bejegyzésében a „mély sajnálatának” adott hangot. Jó barátja elvesztése miatt érzett fájdalmáról írt az interneten Mario Vargas Llosa, a Nobel-díjas perui író.
Carlos Fuentes 1928-ban született Panamában, apja diplomata volt, így sokat utaztak. Gyerekkorát az Egyesült Államokban, Chilében és Argentínában, Ecuadorban, Brazíliában és Uruguayban töltötte, majd hazájában, Mexikóban jogot tanult.
Első regénye az 1958-as Áttetsző tartomány volt, amely Mexikóváros életéről szólt, de bemutatta azt is, hogy az 1910-től 1917-ig tartó forradalom kitermelt egy új és tehetős társadalmi elitet, de nem ért el semmit az elszegényedett indián őslakosságért.
Fuentes több mint harminc regényt írt pályafutása során, de színdarabokat, novellákat, esszéket is jegyzett, valamint újságíróként is tevékenykedett. Munkásságát mindvégig társadalmi kritika jellemezte, baloldaliként élesen bírálta a mexikói puha diktatúrát, az Intézményes Forradalmi Párt uralmát, amely 71 évig tartott és csak 2000-ben ért véget.
Az Artemio Cruz halála című regénye miatt sokan a Nobel-díjra is esélyesnek tartották. Megkapta a spanyol nyelvterületen kiosztott legrangosabb díjakat, a Cervantes-díj mellett az Asztúria Hercege-díjat is. Francois Mitterand francia elnök 1992-ben Becsületrenddel tüntette ki, ebben közrejátszott, hogy Fuentes egy ideig – 1975 és 1977 között Mexikó franciaországi nagyköveteként szolgált. Tanított a Harvard, a Princeton és a Columbia Egyetemen, világszerte több felsőoktatási intézmény díszdoktorává avatta.
MTI
Carlos Fuentes Macías az egyik legismertebb modern mexikói író.
Már fiatalon megismerkedhetett az Egyesült Államokon kívül Közép- és Dél-Amerika számos országának kultúrájával, történelmével, szokásaival és első irodalmi szárnybontogatásain erősen érezhető Pablo Neruda hatása.
Felsőbb iskoláit Mexikóvárosban végezte. Ebben az időben újságíróként is dolgozott a Hoy (Ma) munkatársaként és a Colegio Francés Morelos irodalmi intézettől már díjat is kapott. Ezután jogot tanult Svájcban és Mexikóban. Eleinte Fuentes az apjához hasonlóan diplomataként dolgozott és csak 1959-től kezdett el komolyan írással foglalkozni. Ebben az időben Párizsban lakott, majd Velencében, Londonban és ismét Mexikóvárosban. A 70-es években a washingtoni Woodrow Wilson Intézetben dolgozott. Ezenkívül nagykövetként képviselte hazáját (mindig is mexikóinak érezte magát) Franciaországban (1972-78), de lemondott, amikor Gustavo Díaz Ordaz mexikói nagykövet lett Spanyolországban. 1990 óta Európában élt.
Művei
La región más transparente (1958) Ed. de Georgina García-Gutiérrez. Madrid: Cátedra, 1982. (Letras hispánicas; 145) (Magyarul: Áttetsző tartomány – 1980.)
Las buenas conciencias (1959). Mexico: Fondo de Cultura Economica (1953)
La muerte de Artemio Cruz (1962) (Magyarul: Artemio Cruz halála – 1966.)
Aura (1962). 12. ed. México: Ed. Era, 1977. (Biblioteca Era)
Cantar de ciegos (1964)
Zona Sagrada (1967) 9. ed. México: Siglo Veintiuno ed., 1974.
Cambio de piel (1967) Barcelona: Seix Barral, 1974. (Biblioteca breve; 262)
Cumpleaños (1969) 5. ed. México: Joaquín Mortiz, 1976. (Serie del volador)
Terra Nostra (1975) Barcelona: Seix Barral, 1977. (Biblioteca breve; 385)
La cabeza de la hidra (1978) Barcelona: Argos, 1978.
Agua Quemada. Cuarteto Narrativo (1983) México: Fondo de Cultura Economica, 1983.
Gringo Viejo (1985) México: Fondo de Cultura económica, 1985. (Tierra firme)
Cristóbal Nonato. México: Fondo de Cultura económica, 1987. (Tierra firme)
La Campaña (1990); México: Santillana. (Alfaguara)(2002) (Magyarul: A hadjárat – 1995.)
La Frontera de Cristal. Una novela en nueve cuentos (1995) 2. reimpr. Madrid: Santillana, 1996. (Alfaguara ) ISBN 968-19-0268-8
Los años con Laura Díaz (1999) 6. ed. Madrid: Santillana, 1999. (Alfaguara ) ISBN 84-204-3087-0
Instinto de Inez (2001) México: Alfaguara, 2001
La Silla del Águila (2003), Alfaguara
Todas las familias felices (2006), Alfaguara
La voluntad y la fortuna (2008), Alfaguara
Adán en Edén (2009), Alfaguara
hu.wikipedia.org
Legyen a miénk az utolsó szó!
Carlos Fuentes megnyitó beszéde az 5. Nemzetközi Irodalmi Fesztiválon
(2005. szeptember 8.)
Megkönnyebbülés hullámzott végig a hallgatók sorain, amikor Carlos Fuentes az első 15-20 spanyol mondat után angolra váltott, és így is folytatta az előadását „A regény dicséretéről“. A közönség már amúgy is kicsit türelmetlen volt: zene-beszéd-beszéd-beszéd-beszéd, míg aztán végre a kicsi szikár ember is megjelent a színpadon.
Az előadás középpontjában Miguel de Cervantes Saavedra Don Quijote de la Mancha címő regénye állt – a norvég akadémia kérdésére ugyanis száz író közül ötven ezt a könyvet nevezte meg mint minden idők legnagyobb regényét. A sorban következők: Dosztojevszkij, Faulkner és Márquez mővei voltak.
Kövessük Fuentes gondolatmenetét.
Vannak longsellerek és bestsellerek – igencsak nehéz feladat a világirodalom valamennyi regényére érvényes választ találni: miért vásárolják a bestsellereket, s miért élnek sokáig a longsellerekő Cervantes regénye 1605-ös megjelenését követően abszolút bestseller volt, ugyanakkor Faulkner például 1936-ban kimondottan „rosszul ment“.
Talán Cervantes beletrafált a saját korába, míg például Stendhal vállaltan a „happy few“ kedvéért írt, s csak halála után, Balzac dicsérő megnyilatkozásai és Henri Martineau kritikája nyomán lett népszerű.
Az elmúlt idők bestseller-listái ugyanakkor, állapította meg Fuentes – néhány kivételtől eltekintve – egy nagy könyvtemetőhöz hasonlítanak, melyben regények százai nyugodnak békében és anélkül, hogy bárki is zavarná őket.
Fuentes hosszabban beszélt Erasmusról, annak tanítványairól, azok Cervantesre gyakorolt hatásáról. És Cervantes hőseiről, azok neveiről, helységekről, ahol megfordultak – évszázadokkal a könyv keletkezése után is megannyi rejtély: „a Don Quijotéban minden bizonytalan“.
Cervantes – aki mint minden nagy író, egyrészt a tradícióból táplálkozik, de újító is – összeolvasztja a múltat és a jelent, s a regény műfaját is jelentősen átalakítja, mikor a következő javaslatot teszi: „olvassunk egy emberről, aki maga is könyveket olvas, például egy könyvet, amely egy emberről szól, aki tudja, hogy a könyvét olvasni fogják. Amikor Don Quijote belép a barcelonai nyomdába, s látja, hogy a nyomdagépből saját könyvének oldalai bukkannak elő (…), hirtelen megérkezünk abba az új olvasói világba, amely nyitva áll mindenki, s nem csak a politikai, a hatalmi és a vallási elit néhány képviselője számára“.
A könyv ekképp demokratikus médiummá válik. Míg elvárható, hogy a vallás dogmatikus, a politika ideologikus, az ész logikus legyen – az irodalom kiharcolta a jogát, hogy kétértelmű legyen. Éppen úgy, mint a minket körülvevő valóság, melyet csak akkor érthetünk meg, ha egyszer s mindenkorra feladjuk igényünket, hogy azt megpróbáljuk egyértelműen látni, vagy akár definiálni. Hogy ebben a kétértelműségbe ugyanakkor mennyi igazság fér bele, bizonyítja, hogy hány írót is üldöztek már műveikért a totális rendszerek rendőrségei…
S itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, pontosabban gondolathoz, amely a már megelőző fesztiválok megnyilatkozásait is oly gyakran jellemezte: az irodalom politikussága nem lehet szégyen, nem lehet kínos – sőt inkább: vállalandó. „A fikció kitalálja, hogy mi is hiányzik a világból, mi is az, amiről a világ elfeledkezett, amit visszanyerni remél, s amit talán sohasem ér el.“
Fuentes nem sok dicsérő vagy akár optimista szót talált a még oly fiatal XXI. századunkra. Csak ízelítőként: „a terrorra nem lehet terror a válasz, hanem csakis a nagyobb intelligencia, a demokratikusan megszervezett kontroll, társadalmi-gazdasági fejlődés…“ „Ha akarjuk, magukat halálra szórakozó vidám robotokká lehetünk…“
Ami az író számára mégis reményt ad: a világirodalom valamennyi nagy regényében mindig van valamilyen emberi cél, aminek a megvalósítása fontos és kívánatos lenne – mindezek tehát megtalálhatók a jó könyvekben, még akkor is, ha nyilvánvaló, hogy alapvetően kudarcra vannak ítélve. „Az irodalom azt teszi valósággá, amit a történelem elfelejtett megvalósítani. S mert a történelem az, ami elmúlt, az irodalom azt kínálhatja számunkra, amit a történelem sohasem tudott megvalósítani.
Ezért képtelenség, hogy a történelem végének szemtanúi legyünk – hacsak a világkatasztrófa utol nem ér bennünket.“
Így hát – mondja Fuentes, egyetlen lehetőségünk: nem az összeütközések megnyerése, hanem beszélni egymással, vitatkozni, igyekezni megérteni a másikat – akkor is, ha látszólag áthidalhatatlan kulturális szakadékok választanak el egymástól.
[…]
Fuentes az előadás végén körvonalazta az előttünk álló tennivalót, mely szerint alaposan el kell gondolkodnunk azon, hogyan is leszünk a jövőben is képesek „a történelem történéseire az irodalom szenvedélyességével válaszolni.“
Fehéri György
litera.hu
Dömötör Andrea négy éve, Carlos Fuentes 80. születésnapjára közölt elemzésében hangsúlyozza, minden művében Mexikó múltja, jelene és jövője foglalkoztatta.
Carlos Fuentes évről évre
Dömötör Andrea
részlet
A mexikói Carlos Fuentes idén november 11-én ünnepelte nyolcvanadik születésnapját – ebből az alkalomból készült jelen tanulmány, mely az író egyik legfontosabb, magyar nyelven is elérhető regényének, az Artemio Cruz halálának értelmezését tőzte ki célul. Illő azonban, hogy először bemutassuk a Magyarországon talán kevésbé ismert ünnepeltet.
Fuentes a modern mexikói irodalom „triumvirátusának”[1] tagja, Juan Rulfo és Octavio Paz mellett. De nem csak Mexikó nemzeti irodalmában, hanem a latin-amerikai újprózában is kiemelkedő szerepű szerzőről van szó. Scholz László, „négyesfogatról” beszélve, nem kisebb nevekkel említi együtt, mint az argentin Julio Cortázar, a kolumbiai Gabriel García Márquez és a perui Mario Vargas Llosa.[2] ők négyen annak az úgynevezett „boom”-nak a vezéralakjai, amely a hatvanas-hetvenes években világhírővé tette a latin-amerikai irodalmat. Az elnevezés abból a szempontból kissé hibás, hogy egy fogalom mögé sorol egymástól nagyon különböző szerzőket, mintegy egységes generációként kezelve őket. Fent említett írók talán éppen abban hasonlítanak leginkább, hogy mindegyikük egyedülálló, és csak jelentőségüket tekintve lehet róluk egyenlőségjelekkel beszélni. Mondhatjuk tehát, hogy Carlos Fuentes pályája egy a latin-amerikai prózanyelv megújításának útjai közül.
A mexikói szerző életműve rendkívül gazdag és változatos, egy igen sokoldalú személyiségről van tehát szó. Szándékosan írok személyiséget és nem írót, Fuentes ugyanis nem csak az irodalmi, hanem a közéletben is aktív szerepet vállal. Oviedo irodalomtörténetében egyenesen provokátornak nevezi, ugyanakkor „kultúránk és aktuálpolitikánk szóvivőjének”[3] is. A prózaírás mellett rendszeresen publikál esszéket, neves egyetemi előadó, több történelmi és irodalomtörténeti műve is megjelent. Számára a történelem és az irodalom szinte elválaszthatatlan, az 1985-ös Gringo viejo [Vén gringó] címő regényének angliai megjelenése kapcsán így nyilatkozott: „Latin-Amerika igazi történészei a regényírók. A mi történelmünket a képzeletnek kell megteremtenie.”[4] Nem csak a művészeti-intellektuális, hanem a kulturális érdeklődése is szerteágazó: Fuentes igazi kozmopolita, otthonosan mozog Latin-Amerika bármely országában, de az Egyesült Államokban és Spanyolországban is. Ennek ellenére elkötelezettsége szűkebb hazája, Mexikó iránt tagadhatatlan: írásainak szinte kivétel nélkül Mexikó múltja, jelene és jövője a témája, különösen az 1910-1917-es forradalom utóélete érdekli a szerzőt. Műveiben állandóan visszatérő probléma a nemzeti útkeresés kérdése, és ehhez sajátos tematikai és technikai megoldások kapcsolódnak. Az aktuális társadalmi helyzet nagyon is valós kritikája keveredik a mítosszal, helyek, szereplők, idősíkok játszanak egymásba vagy mosódnak össze, többnyire igencsak komoly próbára téve az olvasót. Fuentes maga fogalmazta meg egy interjúban, hogy a mőveit „nem metróban olvasásra” írta, hanem „együttműködő” olvasók számára.[5]
Első könyve, az 1954-es Los días enmascarados [Álarcos napok][6] címő novelláskötet mindjárt jól érzékelteti prózájának említett fő vonásait. A cím az azték naptárra utal, mely az előző év vége és az új kezdete között számon tartott 5 nemontaninak (kb. „baljós”) nevezett napot, melyek az átmenetet jelentették múlt és jövő között.[7] A könyvben szereplő hat történetben is a múlt és a jövő, a mítosz és a valóság játszik egybe, több, Fuentes egész életmővében (és az Artemio Cruz halálában) is jelentős motívumot felsorakoztatva. Ezek a maszk, a tükör és az alteregó.
Nem kevésbé jellegzetes alkotás 1958-ban megjelent első regénye, az Áttetsző tartomány sem. A humboldti klíma-elméletet idéző című nagyszabású írás a forradalom utáni mexikói társadalmat sűríti egyetlen város (Mexikóváros) kaleidoszkópszerű leírásába, egyúttal bravúros és igen széles körű prózatechnikájával a sokszínű, fragmentált posztmodern világkép lenyomatát is adja.
széles panorámája tárul fel a családi és a nemzeti múltnak, az európai műveltségnek és a mexikói civilizációnak vagy éppen civilizálatlanságnak. Érdekesek a stilisztikai megoldások is, valóban két gondolatfolyam zabolázatlan áradásáról van szó, számtalan nyelvi leleménnyel és szójátékkal.
Hogy a rövidebb műveit is említsük, egészen egyedülálló az 1962-es Aura című kisregény, amely több tekintetben rokonságot mutat a vele azonos évben megjelent Artemio Cruz halálával. Mindkettőnek központi problémája az identitáskeresés, a múlthoz való viszony, pontosabban az a kérdés, hogy újrateremthető-e a múlt. A kisregény misztikus történetében Aura valójában azonos az özvegy Consuelo asszony ifjúságával. A mő végére pedig a fiatal történész, Felipe Montero is átalakul az elhunyt férjjé. Az amúgy is kísérteties történet prózatechnikai megoldása még inkább a mágiát idézi: a második személyű elbeszélés a narrátor mintegy hipnotikus hatalmát sugallja a hős fölött. Erre az elbeszélésmódra, amely az Artemio Cruz halálában is megjelenik, szinte csak elvétve akad példa máshol a világirodalomban,[8] mondhatni tehát, hogy különleges fuentesi sajátossággal van dolgunk.
Az író teljes életművének áttekintése jelen keretek között, természetesen, lehetetlen vállalkozás lenne, ez a bevezető csak a legfontosabb, magyar nyelven is elérhető szövegeket emeli ki. Az említett műveken kívül még három regény – A hadjárat, Laura Díaz évről évre és a Diana, a magányos vadász – és néhány rövidebb írása jelent meg. Műveinek viszonylag nagyszámú magyar fordítása ellenére szakirodalma szinte egyáltalán nincs magyar nyelven: egyetlen magyar monográfusa Csikós Zsuzsanna, aki El problema del doble en Cambio de piel de Carlos Fuentes: análisis narratológico címen írt doktori disszertációt – spanyolul. E dolgozat az évforduló alkalmából a magyar nyelvű tanulmány hiányát kísérli meg pótolni.
[…]
A teljes tanulmány elolvasható:
http://prae.hu/prae/lazarillo.phpőmenu_id=112&jid=6&jaid=34
[1] Az elnevezés Oviedo latin-amerikai irodalomtörténetéből származik: José Miguel Oviedo: „Carlos Fuentes en la Edad del tiempo.” In Uő.: Historia de la literatura hispanoamericana IV. Madrid, Alianza, 1995. 315.
[2] Scholz László: „Az újpróza sikerírói.” In Uő.: A spanyol-amerikai irodalom rövid története. Bp., Gondolat, 2005. 241-259.
[3] Értsd: Latin-Amerikáé. Oviedo: i. m. 315. (A szerző fordítása.)
[4] Idézi N.N.: „Carlos Fuentes új regénye.” Nagyvilág 1987/2. 284.
[5] Csikós Zsuzsanna: El problema del doble en Cambio de piel de Carlos Fuentes: análisis narratológico. Bp., Akadémiai, 2003. 14.
[6] A kötet egyik darabja Csak Mool címmel megjelent magyarul, ld.: Égtájak 1974. Bp., Európa, 1974. 107-117.
[7] Oviedo i.m. 317.
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
