Világítsak – kérlelsz,
felgyújtott erdő
ropogjon ereimben;
vérezze fel talpam
nyomkereső ösztön
elmém rezervátumában
őseim jussanak levegőhöz,
mondjam el még
e szorongássá alázott ringben
az arcok élén sorvadozó reményt,
boldogság-látszatot minden
feltápászkodás után,
a kapott sebek hogyan válnak
életben tartó rémületté -,
múlás csapásaitól
miként zsibbad el
visszavontahatlan,
kacér szózatunk,
tünékenyben a reménység
hiába vérszegénylik
az éhség éhség marad
és szomj a szomj.
Legutóbbi módosítás: 2012.04.19. @ 16:29 :: Csák Gyöngyi
