Mézeskalács házikód fedele lerágva. Állsz, félgyarmati sorsod ködében. Egyik szemed gyümölcseinek próbál örülni, a másik halottait siratja.
Muhit nem tudom kiheverni, fáj a lánc helye lábamon, ismerem a kiszolgáltatottak tehetetlen kínját, kibírtam, hogy tatárok mártózzanak testemben, azóta öklendezem, gyűlölöm az erőszakot. Hazám, halálos röptödben szebb a fényed! Hordom a követ reménység- parancsra. Vállalom [… Tovább]
Ott voltam Etelközben, átvergődtem a Vereckei hágón, lovagoltam, mint hun madonna, kibontott fekete hajamban színes lepkeként csillogtak halott cseresznyevirágok. Hány nappalon és éjen át vágtattam derűs szívvel, hányszor érintett meg lóháton az álom, álmodtam gyönyörű, végleges hazáról, epedtem [… Tovább]
Égbolt-mellen a nap, ijesztő szürkeségben óriás, vulkáni mag. Nem moccanok. Mozdíthatatlan kövek mellemen, csak nézem a napot, ezt a vörösre sírt, hatalmas szemet.
szürke háttér, szögletes mozdulatok sötét tekintetek panoptikuma a nincs voltja éled, s árad a világ ó- és örökkészaga
Nem oltalmaz többé, hiába bíztál rá: az Isten. Ha elold a varázslat végleg magától, miért vöröslik oldalam most is alattomos vérben?
Csak az útkereszteződések a választás iszonyú kényszere a megismerés mellé a felismerés beismerés megdöbbenés rádöbbenés mint járulékok rácsain kívül sem szabad az ember magánya vetkőzteti félelme adja bérbe
mézesmadzag eszméktől és mérgezett vizű kutaktól egyformán távol talán e lassú és óvatos közeledésben nem szegjük nyakunk a szándékainkat átívelő lélekpallón
Csak a nincs zúgása, csak hiány halálos örvénye forgat – testemből megszökik a kacér rózsaillat, pedig arra tartanék még, ahol a remény vérszegénylik, felejteni sötét jelentéseket, magot hinteni képzelt madaraknak, le ne sodorják szárnyaik a világról az ereszt. [… Tovább]
Alkonyba torkollik életem, elpazarolt fürge délelőttök és tespedt délutánok vén leopárdjainak lenyúzott bőre imaszőnyegem. * * * porolok homályos búrát a fény igézetében, amíg a remény meg nem vakul * * * hanyatlásfényű csöndemen [… Tovább]
