Bányai Tamás : A festők meg az öregasszony

“- Mondd meg a banyának, hogy ennyi és punktum. Profi munkát végzünk és azt meg kell fizetni…” *

 

 

 

Apa és fia lassan közeledtek az öregasszony házához. Az apa cikázó szemvillanásokkal mérte fel a környéket, miközben a fiát okította:

— Aztán jól figyelj ám, hallod e! És mindent pontosan fordíts, amit az öregasszony mond. Nehogy miattad szalajtsuk el ezt a munkát.

A gyerek érezte a ránehezedő felelősséget. Közel egy éve járt amerikai iskolába, már elég jól beszélt és értett angolul. Sokkal jobban, mint az apja, aki ennyi idő után is csak néhány szót gagyogott, s majdnem mindig félreértette, amit mondtak neki. A gyerek sokszor kinevette ezért, ennek ellenére nagyon szerette az apját. És azt is tudta, milyen nagy szükség van erre a munkára. Elég sokszor hallotta az anyját panaszkodni a kevés jövedelemre. Kihúzta magát, és magabiztosan válaszolt:

— Ne félj, apu! Mienk lesz a meló.

Gondozott kertek övezték a családi házakat, némelyik elbújt a fák között, mintha szégyellné méretét, takarosságát. Nem szegény környék, gondolta az apa, s megállt egy pillanatra. A keresett ház láttán némi csalódást érzett. A külső falak vakolatán egy repedés sem látszott, a sötétzöld bokroknak selymes hátteret adtak a krémszínűre festett falak. Azok sem javításra, sem festésre nem szorultak. Remélte pedig, hogy a külső festést is sikerül megszerezni.

Az öregasszony botjára támaszkodott, mosolyogva nyitott ajtót, már várta a festőt.

— Hallottam, hogy maga jól dolgozik. Mr. Drake ajánlotta magát.

— Mit mond a banya? — kérdezte a fiától.

A gyerek megismételte magyarul a hallottakat. Apja egyetértően bólogatott. Hirtelen nem tudta, ki az a Miszter Drake, de annyi mindenkinek híresztelte már — eleddig nem sok eredménnyel —, hogy mivel foglalkozik, azok közül bárki lehetett. Aztán beugrott. A felesége említette a bolt tulajdonosának, hogy a férje szobafestő, és munkát keres magának.

Az öregasszony betessékelte őket a házba, csoszogós járással, botja segítségével ő maga is utánuk botorkált. Nehéz, kimért mozdulatokkal letelepedett egy párnázott karosszékre, a vendégeit is hellyel kínálta. A gyerek leült a díványra, de az apja állva maradt.

— Mondd meg a banyának — szólt a gyerekhez — hogy megnézném a házat, felmérem a falakat.

A gyerek fordította. Az öregasszony természetes kedvességgel adta hozzájárulását.

— Apád nem beszél jól angolul — fordult a gyerekhez, miután a férfi felment az emeletre. A fiú nem tudta eldönteni, hogy ezt kérdésnek szánták, vagy csak egyszerű kijelentés volt. Rövid gondolkodás után válaszolt:

— Nem. Az angol nagyon nehéz nyelv. — Aztán büszkén hozzátette: — De én iskolába járok, nekem könnyebb. És segítek apának.

Az öregasszonynak tetszett a gyerek szerény, mégis magabiztos viselkedése. Az apja sem tett rá rossz benyomást. Szerette a szorgalmas embereket, néhai férjében szorgalmát, kitartását becsülte legtöbbre.

Az apa közben végigjárta a házat. A falakat nézte, méricskélte, de figyelmét az sem kerülte el, hogy minden helységben kínos rendet tapasztalt. Régi, de tisztán tartott, gondozott bútorok mindenütt. Sehol egy odavetett ruhadarab, sehol egy porszem. Csak a falak voltak egy kicsit elhanyagolva. Végezve a felméréssel, visszatért a nappaliba. Udvariasan megvárta, míg az öregasszony befejezi a gyereknek szánt mondókáját, s csak azután szólt a fiához:

— Mondd meg a banyának, hogy ez egy jó két hetes munka, és négyezer dollárjába fog kóstálni. Azt is mondd meg, hogy nem piszkítunk, mindenét tisztán és a helyén fogja találni, amikor végzünk.

Mialatt a gyerek fordított, az apa az öregasszony reakcióját figyelte. Pápaszeme mögül figyelmesen hallgatta a fiút, száraz, ráncos arcán nem mutatkozott meglepetés. Egy kis időre lehunyta szemét, látszott rajta, hogy gondolkozik.

— Egy kicsit soknak találom — jelentette ki rövid töprengés után. Rekedtes hangja határozott volt, de mégsem elutasító. A gyerek tömören fordított.

— Sokallja — mondta, és segélykérően nézett az apjára.

Az apa meghökkent. Valami oknál fogva biztosra vette, hogy ellenvetés nélkül elfogadják az ajánlatát. Lehet, egy kicsit sokat kér, de nem adja alább. Néhány hete, amikor pedig már nagyon kellett volna a pénz, egy magyar ismerősük nyolcdolláros órabért kínált fel, és szükség ide, szükség oda, nem fogadta el. A felesége veszekedett is emiatt napokon keresztül, de a nők ezt nem értik. Nem fog kevesebbért dolgozni, mint az általa szakképzetlennek tartott amerikaiak, s főként nem egy magyarnak, aki úgy állítja be a dolgot, mintha ki tudja, milyen nagy szívességet tenne, holott csak igyekszik kihasználni az illegálisan itt tartózkodó és rászoruló honfitársait.

— Mondd meg a banyának, hogy ennyi és punktum. Profi munkát végzünk és azt meg kell fizetni.

A gyerek elmondta apja álláspontját az öregasszonynak. Kissé hosszadalmasan magyarázott. A férfi nem értette, hogy fia a maga módján harcol az elfogadtatásért, s azt próbálja ecsetelni, hogy apja évekig tanulta ezt a szakmát, és az alapos, jó munkaidőt igényel, meg a tudást is honorálni kell valamiképp.

Az öregasszony eltűnődött.

Sok éves tapasztalata, emberismerete azt súgta, nincs mitől félnie, tisztességes emberekkel áll szemben. Csak hát a pénz hozzá sem ömlött mértéktelenül. Nézte a férfit, aki konok egykedvűséggel földre szegezte fejét, meg az éppen csak kamaszodó gyereket, aki dacos elszántsággal tekintett fel rá. Hosszas töprengés után szólalt meg:

— De a szekrények polcait is lefestik akkor!

Apa és fia egyszerre könnyebbültek meg. Igaz, a kérés többletmunkát jelent, de mégiscsak mentőöv, elejét veszi a további alkudozásnak. A gyerek egy önkéntelen mozdulattal megfogta az öregasszony sovány, véreres kezét, a férfi pedig ráhagyóan bólintott:

— Akkor, ha lehet, hét elején kezdenénk. — A fiára nézett és zavartan mondta neki: — Kérdezd meg tőle, kaphatnánk-e valami előleget is. Kell a pénz a festékre.

Az öregasszony, mintha csak számított volna erre, lenyúlt a széke mellett elhelyezett kézitáskájáért, és kissé reszkető ujjaival négy darab százdollárost halászott elő.

Odakint az utcán apa és fia egymásra néztek. A gyerek alig titkolt büszkeséggel nézett az apjára.

— Hát ezt megszereztük — mondta elégedetten. — Levágtuk az öregasszonyt.

Az apja rögtön rendreutasította.

— Hogy képzeled? Szó sincs levágásról! Ez egy becsületes üzlet. Az utolsó ecsetvonásig meg fogja kapni, amiért fizetett. Még a polcai is szépen le lesznek festve. Úgy, ahogy azt kell. És jobb, ha te is összeszeded magad. Tőled is alapos munkát várok, azért mert kölyök vagy…

A fiú tudta, hogy az apja nem tréfál, mégis elnevette magát. Egy rosszalló szemvillanás után az apja is nevetni kezdett. Régen volt ilyen jókedvük.

 

Legutóbb szerkesztette - Bányai Tamás