Csillag Endre : A diplomata_2.

“Ne szólj szám,…! *

 

 

 

Anyai nagybátyáim mindegyike, de főleg József, a molnármester, akkurátus szertartásossággal vágta apró csíkokra a valahonnan szerzett szűzdohányt. Erre a célra külön vágódeszkája, egészen speciálisan, saját maga által készített, kezelt és élezett, „Neuhaus” kés szolgált. Általában minden szerszáma Neuhaus volt valamilyen, általam ismeretlen okból: a fűrész, az azt vágó, három élő reszelő, a fogak hajtogatására szolgáló, ügyes szerkentyű, a vinkli, a lisztvizsgáló nagyító, a gyalu, amely utóbbinak még egy állandó jelzőt is adott, ahogy ez a rendes eposzokban lenni szokott. Ezt az eszközt ugyanis így kérte tőlem: „Add már ide, öcsém a flájsz (fleiß) gyalumat!” Az biztos, a gyalu tényleg nagyon szorgalmatosan siklott a kezében, amikor a Vay-féle hengermalom fából lévő szerkezetét reparálta a falun átrohanó háború után.

A leveles dohány rendszerint egy liszteszsákból került elő, ami persze őrleményt soha nem látott. A csodaszép, sárgás-barna dohánylevelek kellemes illatot árasztottak. Különösen, amikor Jóska bátyám kettéhasította őket a kocsányuk mentén. A kocsányt eltávolította, a levél-feleket a térdén kisimította. A felekből nagyon kemény göngyöleget gyűrt, majd némi pihentetés után kezdődhetett a dohány vágása.

Egyszer megkérdezetem tőle:

— Bátyám, mitől szűz ez a dohány? — ő hamiskásan rám nézett, és mókásan mély orrhangon mondta, amivel állandóan gyulladt orrmanduláimra célzott,

— Ez, kolléga úr soha nem látott fináncot, ez igazi verpeléti, magyar dohány.

Megvágom, szárítom, szétmorzsolom. Ebben soha nem botlik a finánc lábszára, mint abban, amit a porongon* lévő trafikban lehet venni.

Azzal elővette dózniját, amiben a vágott dohány mellett egy levél cigarettapapír is lapult. Rágyújtott.

 

*

 

Ezerkilencszázötvenhárom tavaszán történt, már langyosan sütött a nap. Most is, mint annyiszor máskor, az artézi kút kifolyójában pancsoltunk, próbáltuk meggyújtani a víz mellett feltörő metángázt, amiért már kaptam korábban egy megérdemelt, igazgatói megrovást. Nagy bosszúságunkra ez most nem sikerült, mert becsengettek. Rohantunk az osztályterem felé, de futtomban még odakiáltottam a tőlünk mintegy tíz méterre, távolodóban lévő, két fináncnak:

— Magyar dohány van nálam! — de azok rám se hederítettek, így hát megismételtük, most már kórusban:

— Magyar dohány van nálunk! — az eredmény csak később derült ki.

Hívattak számtan óra után az igazgatói irodába. M. Mária igazgató néni — akit a háta megett, kedvesen csak Csontszatyornak tituláltunk —, és az asztal mellett ott ült a két snájdig finánc. Meglehetős zavarba jöttem. Új megrovás előszele csapott meg.

— Hívatni tetszett, igazgató néni — mondtam a tiszteletteljes köszönés után.

— Már megint rosszat kell rólad hallanom! Holott az iskola egyik legjobb tanulója vagy. Hogy tehettél ilyet? A pénzügyőr bácsik csak a munkájukat végzik. Ők már a nép fiai, akárcsak a néphadseregünk katonái. Ráadásul nemrég gyászoltuk Sztálin elvtárs halálát — hangzott a ma már nagyon vonalasnak, de akkoriban megszokottnak ható szöveg.

Elgondolkodtam: tényleg, Sztálin elvtárs is pipázott. Vajon ő is vágta a dohányt?! Ellenállhatatlan nevetés csiklandozott, amint elképzeltem a dohányt aprító Sztálint a Kremlben. Már fuldokoltam tőle, és az ki is robbant belőlem. Mária néni, szégyenkezve nézett az elképedt fináncokra, és mint reménytelen visszaesőt kizavart az igazgatói irodából.

Már folyt a magyar óra javában, mire visszaértem a terembe. B. Laci bácsi, aki a történelmet is tanította, szokásához híven, a szemüvege felett rám nézett, és megkérdezte:

— Te fújod azt az égtelen bagószagot a fiúvécében? — majd kisebb előadást kerekített huncut mosollyal a bajsza alatt, mik is a falusi ember fináncfóbiájának történelmi gyökerei.

Ami a megrovást illeti, nem csalt az előérzetem.

 

*Porong: kerek tér, a régi piac helye a faluban

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 140 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.