Szilágyi Hajni - Lumen : Határtalan

Erdélyi képeslapok ( saját fotók )

 

A ködben úszó felhők közé
sólyomszárnyakba kapaszkodik a szél.
Hegyeket rajzol a vöröslő gömb,
riadtan lobban a tájra,
majd csenddé olvad a völgyek
érintetlen mélyében.

 

Az út végtelen.
A lent összemosódik a fenttel,
az árva fák közt félőn kúszik
a hajnali remény,
s ők csak állnak
kapaszkodva a vén földbe,
míg lombjukba szomorodik
újra a reggeli fény.

 

Törzsük ezer év
bús magányát rejti…
kérgükön megállt az idő,
a jelen csak szolgája e világnak,
itt mindenek felett a múlt az úr.
Ki féltőn körbeöleli mi megmaradt,
a hegyek közé szorult sóhajokat,
hisz itt a csendnek is hangja van…
kéklő magasságban,
hófehér pegazusként vágtat
a kopár ormok felett…

 

Hontalan titkokat őriz
a meredélybe búvó patak,
a lassan ereszkedő felleg-fátylak alatt…
s a hold esténként, hallgatag pihen
az öreg fák ághegyein,
körülötte csillagvirágok nyílnak
a sötétség peremén…


Valahol messzi,
az égig érő hegyeken túl,
– hol a szél is másként dalol –
éjjelente felsír Isten hegedűje…
– de akár ünnepel, akár temet –
… a völgyek néma mélye
talán egyszer zúgó menny is lehet…

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szilágyi Hajni - Lumen
Szerző Szilágyi Hajni - Lumen 310 Írás
"Elárvult tornyok közt sziszeg a hazug szél. Te is egykor belekapaszkodtál. Most egymásra nyílnak-záródnak a holnapok, mindenki indul, érkezik, pedig se ablak, se ajtó. Szakítsd ki gyermeked a hajnalok sötét verméből, vigyázd álmait, de ha füstös ősz marja a szemed, ne akarj hős lenni. Ne Istent játssz vele. Légy menedéke. Csend. Erdő. Hegy. Szakadék. Híd, és ő átkel földszagú szíveden, csak engedd… ( játszani itt maradt gyermeked )"