A Zagyva gáton végig andalogtuk
a nyár eleji fülledt délutánt.
A híd közepe táján vetted észre
a sekély folyón verg?d? vadkacsát.
A M?vésztelep nagyárnyas fái alatt
ajkad formálta: nézd, feketerigók!
Lényünk feszült – két száj csak bevégzi,
amit úgy hívnak egyszer?en: csók.
Utána – emlékszel, mir?l beszélgettünk?
Hátam égette a Nap, félmeztelen mentem,
magamban mosolyogva a furcsa helyzeten:
elorzott zsákmányként vitted ingemet.
Láttam magam, anyámmal, egy házra mutatott,
a Vártemplom mellett, ülve egy padon,
majd beléptünk a boltozott kapun, törpefeny? állt,
s kis medence, szélén k?békával az udvaron.
Káprázatból néztelek, el akartam ezt mondani,
s hogy a ház helyén, lám, új, modern épület n?tt,
de elnémított a tér varázsa, a könyörtelen,
ami ugyanitt, más korral dúlja az elfutó id?t.
Legutóbbi módosítás: 2011.06.12. @ 09:15 :: dudás sándor
