Csillag Endre : Baby

(On revient toujours á son premier amour.)

 

 

Ha virradt, ha nem 6:00 órakor ébresztőt fújtak a Csopak melletti veres mészköves fennsíkon megbúvó DISZ vezetőképző táborban. A hatszemélyes katonai sátrak olyan rendben sorakoztak egymás mellett, mint a haptákban álló regruták. Mi magunk álmosan nyújtózkodtunk még, amit a fiú-körlet parancsnokának ismert, de kevéssé szeretett hangja zavart meg óramű pontossággal:

– Ébresztő, föl! Ti anyámasszony katonái! Mindjárt itt a reggeli. Mindannyian tudjátok, különleges nap a mai. Sátorparancsnokok! Irány a zuhanyozó, futólépés!

A szabadtéri zuhanyozó a lőszerraktár sánca mögött restelkedett, erdővel szegélyezett, mesterséges völgyben. Elkocogtunk a két féltetővel fedett, durván ácsolt, étkező asztalok és padok mellett, ahol szorgos kezek már tényleg terítettek.

Zöldre, kékre fagyva vacogtunk a jéghidegn, vastag sugárban ránk zúduló víz alatt. A zuhanyrózsák többnyire nem virágoztak, hiányoztak. Ádámkosztümünk csupa libabőr volt még a heves törölközés közben is. Néhány fiú, akinek volt kedve viccelődni, mutató és hüvelykujja mintegy két centiméterre való közelítésével mutatta, hogy milyen hideg van. Tényleg: keresni kellett a máskor „daliás” testrészünket. Ki-ki fogat – fogkrémmel -, más zoknit, gatyát mosott nagy hírtelenjében a mosdószappanjával. Volt, aki borotválkozott is. Őt irigykedve néztük. Én azon duzzogtam, bezzeg a lányok valami fedett mosdóban tisztálkodnak, tőlünk hermetikusan elzárva. Erre a hermetikusságra a későbbiekben azonban még vissza kell térni.

Visszafutottunk sátrainkhoz. Beöltöztünk a terepszínű nadrágba és gimnasztyorkába. Takarosan, elvágólag beágyaztunk, elrendeztük a sátrunk környékét. Ezt a magunk közül választott sátorparancsnok ellenőrizte komoly, felelősségteljes pofával. 7:00-kor felharsant a „Reggelihez sorakozz!” vezényszó, és mi katonás rendben vonultunk az étkező felé. Az orrunkat már messziről megcsapta a frissen főzött kakaó, tejeskávé, tea, friss kalács és mindenféle péksütemény illata. Az asztalok mellett mindenkinek megvolt az állandó helye. A lányok ismeretlen okból külön étkeztek, ugyanazt kapták, ugyanabban az időben. A megterített asztal maga volt az eldorádó: a már korábban felsoroltak mellett felvágottak, sonka, kolbász, különféle gyümölcsízek, vaj, méz, sajtok halmozva minden mennyiségben. Itt láttam életemben először banánt, meg kubai narancsot.

A kiválasztott innivalót nagy, kúposra húzott alumínium kupákból fogyasztottuk, amelyek testvérek közt is legalább félliteresek voltak. Felnőtt személyzet kínálgatott bennünket. Bőven lehetett repetázni. Eszembe jutott az alföldi gimnázium kollégiumának ebédlője, a maga szerény fogásaival: reggelire pótkávés kávé két kiflivel, vacsorára tea, egy szelet zsíros-kenyér, egy féltenyérnyi gyümölcsízzel (ezt a marmeládét kis ládákban árulták az élelmiszer üzletek, amit ma egyáltalán nem lehet látni sem; én szerettem). 

Eleinte habzsolva ettünk, a bőség zavarával. Mindent meg akartunk kóstolni. Persze ez nem ment. Aztán a többség „szakosodott” valamire, és a továbbiakban ragaszkodott a maga alakította menüjéhez. Általában az fogyott jobban, amihez az otthoni kereskedelemben csak nehezen vagy egyáltalán nem lehetett hozzájutni. Később ezekkel is elteltünk. 7:30 óra után asztalt kellet bontani, mert pontban 8:00-kor katonai és politikai ismeretek címszóval szemináriumszerű foglalkozások kezdődtek felkészült, többnyire Pestről érkezett előadókkal, 11:00 óráig, két rövid szünettel. Ezek a foglalkozások már koedukáltak voltak. Valamilyen szisztéma szerint, vegyesen ültettek bennünket a lányokkal. Mellém egy K. Ilona nevű, szőke, kék szemű, erős alkatú leányzó került, valahonnan Békéscsaba környékéről. Két hatalmas varkocsba font haja úgy repdesett csodaszép arca körül, mint a sirályok szárnyai a kéklő égen, amikor ide-oda kapkodta a fejét, a mindenkori beszélőre nézve. Rögvest bele is szerettem. Mindenképpen imponálni akartam neki. Így hát késhegyre menő vitába bonyolódtam a Pestről érkezett egyetemistával a szocializmus közgazdaságtudományának akkor terítéken lévő, nevezetes tételéről: a bővített szocialista újratermelésről. Azt találtam kérdezni, hogy ahol ezt se, meg azt se lehet kapni a boltokban, ott hogyan lehet bővített újratermelésről beszélni. Válasz: Az elvtársnak igaza van. A bővített újratermelés a következő 5 éves terv programja, de már ma tisztában kell lenni a jelentőségével, mert csak így hagyhatjuk magunk mögött a rothadó kapitalizmust. Ebbe belenyugodtam, mert Baby – így kellett szívem hölgyét szólítani – mellettem kipirultan, elismerően nézett rám. Megvallom: ez lényegesen jobban izgatott akkor, mint a bővített újratermelés ígéretként eljövendő Kánaán. 

Más napokon az elméleti foglakozásokat gyakorlati katonai ismeretek követték a lőtéren mindenkinek, ahol többnyire 48 mintájú kispuskával lődöztünk céltáblára, bukóra, vagy éppen sávlövésre állított Gorjunov géppuskával fejtettük a követ a csopaki fennsíkon, hogy csak úgy porzott. Egy napon nekem nem kellett a lőtérre mennem.. Hívattak ugyanis a táborparancsnokságra.

– B. elvtárs olyan jól vezeti a tábor faliújságjának Tüske rovatát, hogy ma pontban 15:00 órakor, más eminensekkel egyetemben, abban a megtiszteltetésben lesz része, hogy tagja lehet a Rákosi Mátyás elvtársat fogadó bizottságnak. Minden elvtárstól kellő tiszteletet, komolyságot kérünk, nehogy szégyenben maradjon a táborunk. Mindenki bátran, felemelt fejjel válaszoljon népünk bölcs vezére kérdéseire! Egyébként el fogjuk énekelni azt a csasztuskát, amit B. elvtárs írt és az a refrénje, hogy

 

„Az épülő országunknak arra van szüksége,

Minden ember a munkáját híven teljesítse.”  

 

Másoknak is kiosztotta a táborparancsnok az aktuális tennivalókat, majd oszoljt vezényelt. Büszke bódulatban mentem a sátrunkhoz, ahol senkit sem találtam, mert Gábor, Iván, Ede, József der Erste és István valahol lövészeten gyakorolt. Ledőltem az ágyamra. Ha ezt a dolgot most elmesélhetném Babynak? Eszembe jutott, hogy azt nem tehetem, mert Rákosi elvtárs érkezése meglepetés lesz. Ez nagyon lehangolt. Hoppá!! Verset kellene írnom Babynak a szeméről, a hajáról… Sajnos semmi nem jutott eszembe. A nagy tisztesség elvette az eszemet.

Valamit aznap is főzött a gulyáságyú, de hogy mit, arra egyáltalán nem emlékszem. Elővettem a kispuskát, néhány doboz töltényt hozzá, amit számolatlanul (!!) lehetett vételezni. Ennek a fennsík ürgéi örültek a legkevésbé, mert mi bizony – eléggé el nem ítélhető módon a bukók és céltáblák mellett -, rájuk is kíméletlenül vadásztunk. (Akkor még nem voltak védettek). Ezzel a puskával viszonylag jó eredményeket értem el a céllövésben. Merőben más helyzet állt fenn a “dióverővel”, ami tán’ szurony nélkül is nagyobb volt, mint én. Az igazi blama azonban akkor ért, amikor gyermeteg kíváncsiságtól hajtva, a lőszerraktárnál teljesítendő, éjszakai, két órás őrszolgálat alatt, a sápadt villanykörte fényénél, sikerült úgy szétszednem a puskát, hogy nem tudtam ismét összerakni. Így jártam egyébként kisebb koromban a nővérem babáival is. Nagyon izgatott, mi lehet bennük. Ezért – mármint a dióverőért – egy ejnye-ejnyével megbüntettek. Igazi büntetésként többször szét és megint össze kellett pakolni. Közben prédikáltak, hogy ilyet őrségben nem szabad csinálni. Ez tényleg komoly dolognak számított, mert éles lőszert is adtak a dióverőhöz, ami (talán) valamilyen karabélyféleség volt, de az igazi nevét ma sem tudom. 

Kevéssel három óra előtt fekete Buick-ok karavánja tűnt fel Csopak felől, a táborhoz vezető, kanyargós úton. Nyomukban stílszerűen, piros porfelhő kavargott. Valamelyik, középtájon álló, lesötétített autóból kiszállt Rákosi elvtárs, és kísérői sorfala közt közelített a hevenyészett dísztribünhöz. Jóságosan mosolygott és húsos, tömpe kezével integetett. Kopasz feje körül dicsfény ragyogott. Legalább is én úgy láttam.

– Jó napot elvtársak! – köszönt ránk a nagyvezér. Az egész tábor, némi előzetes gyakorlás után, egyként harsogta vissza:

– Erőt, egészséget, Rákosi elvtárs!  

A táborparancsnok jelentett Rákosi elvtársnak. Elmondta, milyen eredményeket ért el a tábor az ideológiai-politikai és gyakorlati oktatásban. Aztán intett a parancsnok a „fogadóbizottságnak” – azaz nekünk – és mi katonásan, magunkat peckesen kihúzva elősorakoztunk. 

Rákosi elvtárs ellépett előttünk, és mindegyikünkkel kezet fogott, miközben megkérdezte, milyen az ellátás, hogy vagyunk megelégedve a fővárosi művészek produkcióival, hogy ízlik a tábori élet. Hebegtünk valamit. Meg voltunk – a parancs ellenére – illetődve. 

Láthatólag jól sikerült a fogadás: tetszett Rákosi elvtársnak, amit látott és hallott. Azt nehezen emésztettem meg, hogy kitűnő szerzeményem, a csasztuska kimaradt a repertoárból. Bezzeg a DIVSZ induló vagy mi a csoda, az nem. 

Ez a csoda tábori életünk utolsó napjainak egyikén esett meg velünk. Aznap délután még, Rákosi elvtárs távozása után népdalokat énekeltünk egy operai tenor dirigálása alatt. Csupa gyönyörűség volt hallgatni, ahogy cifrázta a „Hej halászok, halászok.” kezdetű opuszt. De tényleg. Rá is irigykedtem, mert a mellettem ülő Baby szájtátva hallgatta. Elhatároztam, tenorista is leszek. (Ha az emlékezetem nem csal, akkor Palcsó Sándor volt a népdalos trénerünk. Ha csal, akkor sem követek el nagy bűnt.) 

Vacsora után filmvetítés következett a táborban. Ezt igen nehezen vártam, mert a domboldalon, ahonnan néztük a keskeny völgy túloldali lejtőjén felhúzott vetítővásznat, a leszálló hűvösség és harmat elől közös pokrócba burkolóztunk Babyval. A pokróc jótékony melegében összebújtunk, ölelkeztünk. Tétován kalandozó kezemet kedves szigorral utasította rendre úgy, hogy éreztem, nincs igazán ellenére a dolog. Kicsit gyakorlatlanul, idétlenül, de csókolóztunk is. A gyakorlat eddig, a fantáziánk bizonyosan tovább merészkedett. 

Hogy mit vetítettek? Talán a „Sivatagi tizenhármat”, de nem ez számított, hanem a meghitt, öröknek remélt együttlét. Pedig tudtuk, még néhány nap, és vége a tábornak. Kétszáz kilométernyire kerülünk egymástól.

A dologból nagy plátói szerelem kerekedett. A két gimi közt jöttek-mentek – főleg az én részemről – a túlfűtött levelek, csepegő, szerelmes versekkel. Ez az előbb kétoldalú, később egyoldalúvá váló epekedés hónapokig tartott. Kétségbeesetten, írásban küzdöttem, hogy megtartsam őt. Aztán egyszer megírta, egy békéscsabai fiú megy katonának, ami neki nagyon rosszul esik. Ekkor végre felébredtem. Vége szakadt az első, “nagy” szerelmemnek.

Szemtől szembe soha nem találkoztunk többé. Sehogy sem kerestük egymást. Egyszer azonban – gyári kiküldetésben – Budapesten jártam. A Nyugati peronján lóbáltam bordó diplomata táskámat, amikor a közeli sínek közti padsorok között álló asszonyra lettem figyelmes. Egy kissé terebélyesebb lett, nem voltak varkocsai, de a szeme, a szeme az a régi volt. És én – a balga – büszkén elfordítottam a fejem, mintha nem ismertem volna meg.  A tekintetét végig a hátamon éreztem, ami szinte égetett. Belül pedig nagyon fájt valami.

 

Apropó! Rákosi elvtárs!

Azóta nem mostam kezet.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csillag Endre
Szerző Csillag Endre 140 Írás
Amatőr módon írogató nyugdíjas vagyok. Követek el verset is, de igazán a kisprózában érzem jól magam.