Sonkoly Éva : Félig hunyt szemmel – 4

*

 

 

” És tágra nyílt szemeim elé hozza,

  A mélységek rejtelmeit,”

     – Sík Sándor –

 

Az élet bonyolult, vagy mi bonyolítjuk? Miért is? Unatkozunk? Próbálkozunk hálóba fogni a boldogságot, ami úgy illan előlünk, mint a gyertyaláng utolsó lobbanása.

Bol-dog-ság? Péter szíve naponta többször dobogta ritmusát. Minden sms írásakor, minden sokszori beszélgetéskor Viviennel. Vien?

Ha csak rá gondolt színesebb lett az arca, mint egy piruló kamasznak, mert a szív ritmusát nem lehet irányítani. Otthonról már nem is merte hívni. Furcsán viselkedett munka közben, s úgy általában mindenütt. A találkozásaik? Úgy gondolt ezekre, mint más az ünnepnapokra. Kata többértelmű megjegyzései egyre jobban zavarták.

— Csak nem Emesével találkozol újra? — kérdezgette.

Annak idején nehéz volt túljutni kettőjüknek ezen a kapcsolaton. Nem is tudja miért maradtak együtt. Kata gyerekeket szeretett volna, de ő abban az időben még Emesét szerette. Azután pedig… valahogy semmi sem sikerült.

A baráti beszélgetésekbe akarata ellenére belecsempészte a témát. Zita érezte meg először, hogy valami nincs rendben. Mi is lett más? Erős szálak fűzték ide Pétert, mert itt szinte otthon volt.

Vien? Holnap?

— Nem tudok jönni a jövő héten — mondta Zitának, s gyorsan kitalált valami kifogást.

Zita elvált asszony volt. Találkozott már hasonló magyarázkodással.

— Mondd mi a baj? — kérdezte, s vádló szemekkel nézett Péterre. Pétert bántotta a tekintet, a saját hazugsága.

Ezzel a borongós lélekkel várta most Vient, aki boldogan érkezett, de kis idő elteltével, pár mondat után furcsán érezte magát. Látta, érezte, Péter lélekben nincs itt. Nem szólt csak figyelt: S a lelke? Az a zene, amely minden alkalommal érzékeny húrokon pendült most alig volt érezhető, pár akkord volt csak egy ölelésben. Nem értette.

Aztán Péter beszélni kezdett barátokról, valami hazugságról, ami bántja. Akkor Vivien érteni kezdett valamit. Megpróbálta összerakni, amit hallott. Egy dolgot biztosan tudott. Pétert érzelemmel túl sok szál köti sok emberhez, s ebben ő csak egy a sorban, egy új kis pont, s a kicsi pontok idővel el szoktak veszni.

Több hétig nem találkoztak.

Zita okosan elmondta Péternek, hogyan rendezheti életét, s ő hitt neki, mert jó ember akart lenni.

 

Furcsa, zavart találkozás következett, az utolsó. Mindketten érezték, ami fontos volt, már elveszett. Csak Vivien remélte mégis a csodát. Azt, az első találkozás csodáját, amit nem tudott felejteni. A zenét a lelkében, amely néha úgy zsongott, mint messze tengerek végtelen hullámzása.

Még egy beszélgetésük volt, amikor Vivien úgy érezte Péter össze-vissza kuszálta gondolatait. Egyik mondata tagadta a másik igazát.

Egy dolog vált csak világossá. Emese óta nem tud igazán szeretni senkit.

— Pedig annyira akartam! — hallotta Vivien. — Ne haragudj, kérlek, te különbet érdemelsz nálam!

Vivien megértette, szívében megszűnt a zene… hosszan nézte a telefont ott, maga mellett, szinte látta benne a sok „szeretlek” üzenetet, Pétertől jött, s a levelek tele érzelemmel… Hogyan is van ez?

Mint a hinta, fel-le…

 

Zita? Elégedetten hallgatja Péter történeteit az élet dolgairól.

Kata? Éli tovább megszokott hétköznapjait.

Péter? Néha küld pár emlékszem rád üzenetet Viviennek.

Miért teszi? Jó ember akart lenni, s annak akar látszani a továbbiakban is.

 

Vivien?

Áll képzelete tengerpartján egyedül, félve és fázva, félig-hunyt szemekkel…

 

– Vége –

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"