„És míg tollára dől, gyermekekre gondol…”
Az esszé személyes hangvételű elméleti mű, amely átmenet a szépirodalom és a tudományos értelezés között. Esszét írni a világ egyik legnehezebb dolga, főként, ha az a műelemzés társául szegődik, mert a két dolog csaknem kizárja egymást. Vajon mit érezhetett Dr. Radnóti Miklós, az irodalomtudományok jeles tudósa és költő, műfordító, a humánumért küzdő ember, mikor ez a költeménye megszületett?
Röppenjünk vissza a korba, s álljunk a korszellem mellé jó szorosan, akár a hegedőhúrok pattanásig feszült állapotukban! Lássunk!
„Zsidó vagyok, 35 múltam két hete. Anyám meghalt szültésemkor és ikertestvérem is. Gyilkosuk vagyok. Minden lélegzetvételemben, lépésemben érzem őket, s apámat is. Későn tudtam meg, hogy nevelőanyám és húgom nem az én véreim. Ők is Auschwitzban hunytak el… Még a nevem sem az enyém. Egyedül nagybátyám tartozik hozzám. Gazdag és textilgyáros. Gyámságom csak ő vállalta el, senki másnak nem kellettem. Kolonc voltam a világ szemében és árva kívülálló sárgacsillagos, aki kibírt négy munkaszolgálatot. A textilek érintése hidegen hagyott nagybátyám dühös kirohanásai ellenére is, de engedelmeskedtem. Tanultam, hogy azokat az anyagokat álmodjam leendő köteteimre, amelyekben más ember csak a pénzt és a hatalmat, a kapcsolatokat, a fasizmus elleni megmenekülést látja. Érintésük selymes, belsejük lágy, mint Fannim tekintete, s kezein az erek, akár a nyírfaágak és azok a csodás képek Párizsban. Néha álmodtam róluk. Főként éhesen, mikor már nem tudtam továbblépni, de menni kellett.
Szerbiáról és hegyeiről még nem tudtam semmit sem, noha tüntettem a spanyol polgárháború ellen, s Párizsban is élhettem volna, de a magyar földet annyira szerettem, hogy nem tudtam elmenni innen. Gyökér voltam, amely csak itt virágzott. 1934-től a múlt esztendő márciusáig naplót vezettem. 14-én hagytam abba, mert nem ’Szállt a tavasz kibomolt hajjal’, s csak döglöttem a szalmazsákon és vakaróztam. Nem a szabadság, de a halottas kamrák lehelete szállt rám. Kevesebb voltam, mint a belém vetett remény. Sík Sándor kegyesrendi szerzetes, tanárom és keresztapám pedig mindenáron meg akart menteni. Mitől? Attól a dögharctól, amikor a Megfeszített mindkét karja tárva van, a római katonák elkockázzák köntösét, s mégis hirdeti: Az ’Én itt Vagyok’. A 11. órában Hozzá kiáltottam, mert teljesen hasonlónak éreztem magam szenvedéseihez. A szám ecetet lehelt, átvettem néma, teli torokból reccsenő kiáltásait, s megszületett bennem a dal: ’Oly korban éltem én e földön’… Azonban repülőgépek hada húzott fakó csíkokat az égre, majd korommal és olajjal omlott alá, akár valaha a betlehemi fal, s nem lett mássá csak egy anaforává. Varjakat láttam a réteken, s úgy kószáltak ők is, mint rühes ebek a kihalt udvarokon. Eszembe jutott, milyen az, amikor német vezényszavak tengerében robban a lövedék és széttép, marcangol, míg a véres testek cafatai is a kövekre fagynak.
Március van és Petőfi nem jön el, és Kossuth apánk sem, csak képzelődöm a szabadságról, miközben kéjjel néznek azok a könyörtelen náci szemek és puskatusok hada verhet agyon, mert zsidó vagyok. Elárultak engem is, hát persze, hogy el. Dózsa tűrte a vaskoronát, de manapság senki nem mer szólni sem, s én sem írok már rendes naplót, csak ballonkabátomba mélyesztem noteszem. És a Szentírás. Mérgek. Ószövetségi átkok. Dániel próféta jövendölései. Jézus! Segíts! Vagy Te is ezért őrjöngted suttogva, hogy ’Éli, éli lama szabaktáni’? Heródiás Saloménak adta Keresztelő Szent János fejét egy táncért. Ma az egész világ pokoli zajban furcsa mozdulatokkal lejti Guernica táncát. Még nem őrültem ebbe teljesen bele, még nem adtam fel, de fogy az erőm. Tudok figyelni a rímekre és az ötsoros strófákra. Akarom, hogy jelekké legyenek! Mózes öt könyve, a Pentateuchus, a Tóra: Genezis, Exodus, Leviticus, Numeri… Megszámoltak bennünket, mert kiirtanak e Földről, s ezért pontozok… Akarom, hogy tudd, ki majd olvasod e sorokat, ezért és nem másért hallgatok, mert leírni is szörnyő…
Én pedig ebben élek, s lehet a következő áldozat én vagyok. S végül a Deuteronomium, a törvény summája. Hallgatnak a költők, és Ézsaiás: el fog pusztulni ez a világ, eljött a végítélet, de a megváltás is. Ahhoz azonban, hogy enyém is legyen, hinnem kell még most is! Tisztán hinnem, hogy ’Oly korban éltem én e földön, mikor’ mindezek megtörténtek ugyan, de emberi és erkölcsi kötelességem felemelni szavaim mindezek ellen, mert a rendet, békét és szerelmet énekeltem volna meg, és kedvenc költőm Vergiliust, s nem az eltörött szilvafát és falak pusztulását, egy absztrakt, félelemmel teli világot, ahol lassanként az apokalipszis harsonái is felzúgnak… Holnap március 15-e lesz. 1844-ben reformországgyűlés volt, s hivatalos lett a magyar nyelv. Négy évvel később kitört a forradalom… Uram! Add meg nekem azt a négy évet, nem többet, amikor Akaratod szerint talán ebben a honban is rend lehet, szabadság, okító, szép szókkal! És ne maradjon minden egész darabokban, mint ez a Töredék! Így legyen!”
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:23 :: M. Fehérvári Judit
