Már zümmögött az este
láztól fülledt teste,
cip?je orrán porzott
az út sok -sok perce.
Ridegen lábamra lépett,
bocsánatot se kérve,
tapintatlan némasága
idegen arcomat nézte.
Leültünk, így elveszetten
ismerkedtünk a csendben.
Istentelenné lett világra
fonnyadó, virág-szemekkel.
Fáradt vállához kötött
csónakon, párák mögött,
fércre- férc könnyek vizén
nevelt irgalmak között.
Belepte testemet, olajat
kent hátamra, rám ragadt
hitetlenségem pulzáló
ujjai között maradt.
Bár eldobott pásztorbotok
gazos ösvényén ballagok,
csordultig nedves rácaimra
hullnak a fényes csillagok.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.28. @ 09:44 :: Janecskó Györgyi