Anyám.
Mily kevésszer mondtam ki e szót.
Szinte sose hallhatón.
Anyám.
Csak vágyaimban élt,
hogy rajtad csünghettem.
Nem volt még lánc, mely úgy szakadt volna szét,
ahogy te és én.
Fáztam karjaid hiánya által,
s parázsnak se éreztem melegét,
csak szemedben kés?bb,
ahogy izzón néztél rám,
anyám.
A nyáron beszéltem apával,
még volt hátra pár hete
– furcsamód emlékezett rád.
Mondta: szép voltál,
s akkor úgy éreztem, pár percig bennem élsz
csendben – nem szóltál.
Legalább csak annyit: szerettelek,
és téged is fiam.
Helyetted csak a kórtermi falióra
ketyegett gúnyosan.
Apa se nézett már rám.
Távoli álmokba szállt.
Nézd, mi lett bel?lünk!
Sárga csont és üvöltve gyászoló
gyöngyfüzér-bohóc, kinek
kínjai csak látszatra h?lnek.
Anyám…
Most is csak suttogom neved
a rólad sarjadó f?nek.
Legutóbbi módosítás: 2011.04.15. @ 06:00 :: Jagos István Róbert
