Hevesi Éva : Miért nem szeretem a focit

 

 

Kislány koromban vasárnap délutánonként apám és keresztapám szívesen hurcoltak magukkal szülőfalum kopott gyepű sportpályájára, ahol a különböző színű trikóba öltözött, izzadt, fiatal férfiak nekihevülve rúgták a bőrt. Eleinte nemigen értettem, miért rohangálnak ide-oda a focisták, s hogy a pálya szélén álló, ordibáló tömeg, amikor nem hajrázik, nem káromkodik, vagy gólt nem kiabál, miért köpdösi szertartásosan szerteszét a napraforgómag héját. Meccs után azonban szinte minden vasárnap beültünk egy cukrászdába, ahol degeszre tömhettem magam süteménnyel, vagy fagyival és akár két pohár bambit is ihattam. Búcsúzóul pedig hatalmas tábla csokit vett nekem keresztapám.

Ezért aztán igen lelkesen jártam a futballmeccsekre, s szinte észrevétlenül szerettem meg a focit. Hamar megtanultam a legfontosabb szabályokat, tudtam, mikor ítél a bíró 11-est, mi a bedobás, a szöglet, a les, a szabadrúgás, miért vannak a partjelzők, s persze, hogy akkor gól a gól, ha a labda átmegy a gólvonalon. Vagy ha a bíró megadja. Alig múltam nyolcéves, mikor már én is teli torokból ordibáltam a felnőttekkel együtt, habár vékony gyermekhangomat elnyelte a skandáló férfikórus. Apám otthon a rádióban is rendszeresen hallgatta a futball közvetítéseket. Lehetetlen volt nem odafigyelni Szepesi György szenvedélyes hangjára.

Pár év múlva akkoriban még szenzációnak számító esemény történt, keresztapámék televíziót vettek. Ezután sajnos jelentősen ritkultak a cukrászdai kiruccanások, kárpótlásul azonban fél tucat sörszagú férfi társaságában, sűrű cigarettafüstben, igazi „nagy” csapatoknak szurkolhattam. Meg alkalmasint a magyar válogatottnak. Egyébként ekkor már vérbeli Vasas drukker voltam.

Szóval így kezdődött.

Élénken él emlékeimben az 1966-os angliai világbajnokság egyik nevezetes mérkőzése, amikor a szurkolás izgalmától fűtött férfiak – haverok, barátok – között, már nem annyira kicsi gyerekként én is ott kuporogtam a zsúfolt szobában a TV előtt. Csodálatos játékkal 3:1-re győzött ezen a találkozón a magyar válogatott (s ezzel bejutott a legjobb négy közé) a címvédő brazilok ellen. A kis szobában persze a gólok és a kiürülő sörösüvegek számával egyenes arányban emelkedett a hangulat. Mikor már harmadszor rengett a brazilok hálója, akkora volt a „csatazaj” hogy keresztanyám rémülten berohant a konyhából. Nincs semmi baj anyukám, csak gól, gól, gól, rikoltozott keresztapám a többiekkel együtt, szinte önkívületben. A meccs végére valamennyien alaposan berekedtünk az óbégatástól.

„Szurkolói életemben” ez volt az első igazi vízválasztó. Ettől kezdve, ha csak tehettem, mindig néztem a televízióban a focit, vagy hallgattam a rádióban a közvetítéseket. S izgultam, hogy az a csapat nyerjen, amelyiket én választottam. Ha nem Vasas mérkőzés volt, akkor általában az első gól után döntöttem, kivéve, ha a magyar válogatott játszott, mert akkor magától értetődően nekik szurkoltam. Valóban szerettem a focit, élveztem a játék izgalmát, a győzelem mámorát, vagy a „majd legközelebb” reményét, ha kikapott a „csapatom.”

 

A 80-as évek közepén N. községben éltünk, negyedik osztályos volt a fiam, amikor gyermeknapon a fiúk  kivételesen – tanári felügyelet mellett -, focizhattak az  általános iskola melletti „nagy” pályán. Én aznap ügyeletes voltam a szomszédos városban lévő munkahelyemen, csak délután a fél négyes busszal érkeztem haza. Szokatlanul kihalt volt a falu. A buszmegállótól a lakásunkig tartó úton találkoztam néhány ismerőssel, és pontosan megtudtam, miért ez a döbbent csend.

 Otthon nekem kellett elmondanom a tízéves fiamnak, amit hazafelé jövet hallottam, hogy a legjobb barátja, akivel pár órája még együtt rúgták a labdát, már nem él. Játék közben felcsimpaszkodott a futballkapura, az felborult, s éppen a fiúra esett. Nyakcsigolyáját törte, nem tudták megmenteni.

– Az nem lehet…, ugye anya nem halt meg, csak megsérült, és… és  meggyógyul majd? – nézett rám reménykedve a gyerek. – Igaz, hazaküldtek mindenkit, amikor Lalira ráesett a kapu…, de én még láttam, hogy Varga doktor bácsi azonnal szaladt a sportpályára, és… és… biztosan tudott valahogy segíteni – kiabálta kétségbeesetten, könnyein keresztül.

– Sajnos kisfiam Lali akkor már halott volt, az orvos nem tehetett érte semmit – próbáltam csitítani magamhoz ölelve, de közben én is elbőgtem magam.

 

Ettől fogva soha többé nem néztem a tévében a focit. Azóta meccsre se járok. Egyik csapatnak sem szurkolok. A fiam ma már felnőtt ember, erős, egészséges, rendszeresen sportol, de a labdát még látni sem bírja.

 

Legutóbbi módosítás: 2011.04.05. @ 13:00 :: Hevesi Éva

Szerző Hevesi Éva 34 Írás
"Hajszolom a tudást, de ő a gyorsabb." :)