Faragó Priszcilla : Hozzád tartozom

Nézd a testem: mennyi
forma, mennyi kecs és
szám-arány. Nézd
milyen áramvonalas:
ha hozzám érsz – megráz.

Persze most még futsz
t?n? perceink után -hasztalan,
néha megállsz. Hogy
én lettem ez állomás
nem zavar – bátran lépj tovább.

Átkozzuk a percet, ajkaink
imára gyúlva szidják;
s térdelünk széttárt lábakkal,
buzgón gy?lölködve –
de ájtatosan, a szerelem oltárán.

– Eressz el! – kéred, s én
egyre csak ütlek. Nem lesz
jobb akkor sem, ha majd
meglátjuk egymásban a
kiüresedett véredényeket.

Én nem vagyok itt otthon.
Nem e világról jöttem.
– Engedj el! – súgom, és
ujjaid közé font ujjaimmal
megszorítom kezed.
Hozzád tartozom.

Legutóbb szerkesztette - Faragó Priszcilla
Szerző Faragó Priszcilla 9 Írás
Az első szárnycsapások. Mindig azok a legnehezebbek. Erőtlen, gyönge, kínkeserves mozdulatok, amikor a madár nagy erőfeszítésében oly vadul verdes végtagjaival, hogy elhullajtja tollait. Talán nem is sikerül felrepülni. Talán meg kell pihennie a szikla szélén egy kicsit. De aztán kibontja szárnyait, és büszkén repül majd az égen. Mert a repülés, az maga a csoda.