Nézd a testem: mennyi
forma, mennyi kecs és
szám-arány. Nézd
milyen áramvonalas:
ha hozzám érsz – megráz.
Persze most még futsz
t?n? perceink után -hasztalan,
néha megállsz. Hogy
én lettem ez állomás
nem zavar – bátran lépj tovább.
Átkozzuk a percet, ajkaink
imára gyúlva szidják;
s térdelünk széttárt lábakkal,
buzgón gy?lölködve –
de ájtatosan, a szerelem oltárán.
– Eressz el! – kéred, s én
egyre csak ütlek. Nem lesz
jobb akkor sem, ha majd
meglátjuk egymásban a
kiüresedett véredényeket.
Én nem vagyok itt otthon.
Nem e világról jöttem.
– Engedj el! – súgom, és
ujjaid közé font ujjaimmal
megszorítom kezed.
Hozzád tartozom.
