Marthi Anna : Végülis

leültem ma vitázni magammal,
elmélyedtünk, szólt a gyermek,
s csak örül, hogy érezhetett,
rámordult a férfi, ki sosem
kényeskedett, csak fújta
a lélek-füstöt, és itta
a bánat borát, közbeszól
akkor bennem az asszony, ím
rímtelenül is ez az otthonod,
tudja mán ekkor az író, belül
végülis az öregebb az isten,
 vele esmént elbeszélgetett…

Legutóbbi módosítás: 2011.02.05. @ 22:08 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1337 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak