(Lehajtott fejjel, szótlanul szétszélednek.
A szín elsötétedik, majd amikor világos van, egy emelvényt látunk, körülötte a hallgatóság.)
Pistike: (jön be nagy lendülettel, fellép az emelvényre, hosszú taps fogadja, amit határozottan leint) Elvtársak! Csalódottak vagyunk! Még mindig nagy a zavarodottság a fejetekben! Nem gondolkoztok helyesen, szocialista embertől elvárható módon. Mindig az önös érdekeitek vannak előtérben, nem pedig a köz ügye, a szocializmus eszmeisége. Meg kell értenetek, ez káros, nagyon káros, és rossz üzenete van. Ne adjunk esélyt a rothadó kapitalizmusnak! Nagyobb lelkesedést várunk a békekölcsönjegyzésnél, több sztahanovistát a termelésben, magasabb beszolgáltatást a parasztság részéről, több vörös diplomás értelmiségit, vagyis több öntudatot mindenki részéről. Igen, sajnos, vannak problémák is. Nem mennek zökkenőmentesen a dolgok, és még mindig vannak, akik nem tudnak szocialista módon élni, dolgozni, tanulni, szórakozni. Figyeljetek rájuk, segítsetek nekik, ugyanakkor jelentsétek a vezetőiteknek, hogy mi is megfelelő módon támogathassuk őket. Mert nem mindenki ellenség, van, aki csak ingadozik, de ezt mindannyiunk érdekében ki kell derítenünk. Nekünk, a józan többségnek. Legyetek büszkék, hogy a nagy és erős szocialista táborba tartoztok, töltsön el benneteket örömmel, hogy a szocializmus építésének részesei lehettek. Mondjatok érte köszönetet hős apánknak, (hosszú éljenzés és taps) Rákosi elvtársnak (újabb taps). Köszönöm, elvtársak, folytassátok a munkát! (kimegy)
Narrátor: (hangja) 1956. október 22-e van.
(Néhányan összehajolnak)
Déneske: A testvéri lengyel nép küzd a szabadságáért, legyünk szolidálisak velük, gyertek el a holnapi tüntetésre. Gyertek el, minél többen!
(A „tömeg” szétszéled a játékok között.)
Narrátor: (hangja) 1956. október 23. – Az egyetemi fiatalság szimpátia-tüntetést tart a lengyel nép mellett, a munkából hazafelé igyekvő emberek, munkások és tisztviselők, spontán csatlakoznak a menethez. A tömeg percek alatt egységessé kovácsolódik, és egyet akar: szabadságot! A katonaság és a rendőrség jelentős létszámban a nép mellé áll.
(A gyerekek lassan tüntető tömeggé „verődnek”, zászlókkal, transzparensekkel, és körbe-körbe járnak. Egy „óvodás” szalad be, magasba emelve egy kifeszített szalagot, azzal fut át a színen, a szalagon a szöveg: FORRADALOM – ’56, az egyik gyerek letépi a vörös lobogót, a piros-fehér-zöld zászlóból kivágják a sarló-kalapácsos címert. Valaki nagy betűkkel a kerítésre meszeli: RUSZKIK, HAZA!!!
A háttérben mindvégig a Tavaszi szél megy halkan.
Minden szereplő a színen van!)
Marika: (Pistike mellé lép) Mostantól nem játszom veled!
Pistike: Dehogynem!
Marika: Nem! Ezután azt fogok játszani, amit én akarok! Nem tűröm többet, hogy szétrúgd a homokváramat! És nem adom neked a játékaimat, a csokimat, és nem hagyom, hogy a hajamat huzigáld, hogy lökdöss, hogy megverj!
Narrátor: (hangja) Október 25. – Az emberek parlament előtt gyülekeznek, amikor a szemben lévő épületek tetejéről orvul közéjük lőnek. Többszáz halott, rengeteg sebesült.
(Lövések dördülnek, néhányan a földre rogynak, őket kiviszik, kitámogatják, később visszajönnek.)
Pistike: Ez nem is igaz! Nem bántottalak!
Marika: De igen!
Pistike: (belebokszol a kislányba, nevet rajta.) Most se bokszoltalak meg! Vagy azt mered állítani?!
Narrátor: (hangja) Október 28. – A tüntetők a kommunista párt székháza előtt várakoznak, a felelős politikusokat akarják kérdőre vonni, amikor mentősöknek öltözött karhatalmisták egy mentőautóban fegyvert akarnak bejuttatni a pártközpontba. A feldühödött tömeg megostromolja az épületet. Az összecsapásnak mindkét oldalon több halálos áldozata van.
(Lövések dördülnek, kiabálás, tusakodás, a színpad szélére betolnak egy-két lombtalan fát, amelyen akasztott emberek lógnak.)
Pistike: (megszeppenve hátrál kicsit) Mit akartok?
Marika: Változást! Gazdasági reformokat! Legyenek szabad választások, és az oroszok menjenek haza!
Narrátor: (hangja) November 1. – Budapesten utcai harcok vannak, esténként kijárási tilalom. Nagy Imre miniszterelnök kihirdeti az ország semlegességét, és az ENSZ segítségét kéri. Ugyanakkor Kádár János már Moszkvában tárgyal a szovjet legfelsőbb vezetéssel.
(A színpad homályba borul, időnként fegyverropogás, kiáltás, valakik átosonnak a színen.)
Narrátor: November 3. – Tizenhét szovjet hadosztály nyomul be Magyarországra.
Marika: (tanácstalanul néz körbe)
Recsegő rádióhang: (egyidejűleg A Tavaszi szél mellett) Itt a Szabad Európa Rádió! A világ minden részéről üzenjük a szabadságáért harcoló magyar népnek: Veletek vagyunk, tartsatok ki, hamarosan megérkezik a segítség!
Pistike: Szóval nem játszol?
Marika: Nem! (előrébb lép egyet)
Pistike: (fütyül egy nagyot)
Narrátor: November 4! – Megkezdődik Budapest ostroma.
Misa: (beszalad, a vállán egy géppisztoly, és egy tankot húz maga után, amelyen nagy vörös csillag és a szöveg: CCCP)
Pistike: Misa, segíts!
Misa: Szétlőjem őket?
Pistike: Lőjed! Majd megtanulják, kivel húzzanak ujjat!
Misi: (lövi Marikáékat a tankkal, a géppisztollyal, miközben azok homoklabdacsokat dobálva hátrálnak)
Marika: Óvó néni! Óvó néni!
Óvónő: (besiet) Mi folyik itt? Ejnye, gyerekek, ezt hogy gondoljátok?!
(A gyerekek megszeppennek.)
Pistike: Óvó néni, Marika nem akar játszani velem!
Óvónő: Igaz, ez Marika?
Marika: (közelebb lép) Állandóan verekedik, meg elveszi a játékomat meg…
Pistike: Nem is igaz! Önként adtál nekem mindent!
Óvónő: No, most kinek van igaza? De mit játszotok tulajdonképpen?
Marika: Forradalmasat… Csak nem lehet rendesen játszani, mert a Pisti idehívta a nagycsoportos testvérét, hogy verjen meg minket.
Óvónő: Most látom csak! Misa, mit keresel a kiscsoportosok között?
Misa: (jógyerekesen) A testvérem hívott ide….
Óvónő: Remélem, tudod, hogy nem szabad bántani a kisebbeket! Most menj szépen vissza a csoportodba!
Misa: De én itt akarok maradni a Pistivel!
Pistike: Óvó néni, szépen kérem, hadd maradjon! Csak ideiglenesen!
Óvónő: Ideiglenesen?
Pistike: (félrefordul, sírást mímel)
Óvónő: Jól van, maradj, Misa, egy kis időre! Pistike, te meg ne pityeregj most már! Megkérjük a csoporttársaidat is. Ugye, Marika? Megígéred, hogy játszol Pistivel?
Marika: Megint bántani fognak
Óvónő: Ne félj, rajtuk tartom a szemem! (szigorúan nézi a gyerekeket) Szépen játsszatok! (kifelé megy, most látni a köpenye hátán a nagybetűs szöveget: ENSZ)
(A gyerekek folytatják a játékot, szín elsötétedik.
Csak a Narrátort halljuk, időnként felvillan egy-egy puska- és ágyútűz.)
Narrátor: (hangja) A forradalom elbukott! 2500 halott, 200ezer menekült, 22ezer per, 13ezer internált. És 229 végrehajtott halálos ítélet. A hatalom bosszút állt, mert a nép szabadságot akart! De a legsúlyosabb büntetés az volt, hogy az 1956-os forradalmat ellenforradalomnak, a résztvevőket bűnözőknek nyilvánították. Megemlékezni, beszélni tilos volt a történtekről – közel negyven évig.
(A szín teljesen elsötétedik, miközben a háttérben halkan szól a Tavaszi szél, de csak pár taktus, mintha elakadt volna a tű a lemezen.)
Narrátor: Most, 2006 őszén, Magyarországon mintha megállt volna az idő kereke! Sőt, bizonyos értelemben, mintha visszafelé forogna!
Az ötvenes évek elnyomottainak zöme ma nyugdíjas, s a kommunista évtizedek megaláztatása után most a létminimum küszöbén tengődik.
S mi van azzal, aki a kommunista diktatúra kiszolgálója volt? Börtönben van? Dehogy, dehogy! De van még tovább is! A kommunista hatalom gyakorolói a rendszerváltozáskor ügyesen lavírozva megkaparintották a nemzeti vagyon jelentős részét, így most milliomosként, milliárdosként azt próbálják elhitetni a néppel, hogy őértük, az egyszerű szegény emberekért tevékenykednek, az ő érdekeiket képviselik.
És tizenhét évvel a rendszerváltozás után az ’56-os forradalom megint tabu! Aki emlékezni szeretne a hősökre, az gumilövedéket kaphat, könnygázzal, vízágyúval és lovas rendőrökkel találja szemben magát.
Itt, Európa közepén! Egy mesebeli országban! Mert ilyesmi csak egy szörnyen rossz és gonosz mesében lehet, ugye?
(Elsötétedik a szín, elhallgat a zene.
Taps.)
(Az előadás után István a színpad előterében álldogál, mintha ő is a jelenetet nézte volna, szinte eltakarja a függöny. Egy srác lép mellé.)
Sándor: Nem is tudom, hogy mit mondjak.
István: (derűsen) Csak az őszintét!
Sándor: Mellbevágós egy valami volt! Gratulálok.
(Csatlakoznak még páran – apránként.)
Viktor: (kezet ráz Istvánnal) Öreg! Ez nagyon ütős volt!
István: Köszönöm.
Péter: A lényeg benne volt! Korrekten!
István: (valaki egy sört nyom a kezébe) Kösz! (meghúzza az üveget)
Emese: Nekem azért ciki volt! Nem kellett volna ötvenhatot így megszentségteleníteni.
Viktor: Mivel szentségtelenítette meg?
Emese: No, hallod! Egy homokozóba tenni a forradalmat!
Sára: Nem konkrétan, csak elvontan, hogy jobban lehessen a lényegre koncentrálni. (Istvánhoz fordulva) Igaz?
István: Úgy valahogy!
Viktor: Igen, ettől lett olyan, olyan…
Sára: Meghökkentő!
Emese: Jó, elfogadom, hogy nem tiszteletlenségből, hanem a nagyobb hatás érdekében, de mégis érdekelne, hogy miért?
István: Hogy miért választottam ezt a megoldást?
Emese: Ühüm!
István: Azért, drága, hogy a gyermeki tisztasággal, ártatlansággal szembe állítva felnagyítsam a kor igazságtalanságait, borzalmait.
Anna: Mert a világ semmivel sem komolyabb, mint a homokozóban játszó gyerekek?
István: Nem egészen! Semmivel se komolyabb a világ, mint a homokozó a gyerekeknek.
Emese: Ott tartottunk, hogy a téma gyereket kívánt… De miért homokozó?
Dénes: Mégis a gyerekeket hová rakhatta volna?
(Nagy nevetés.)
István: (kis sértődéssel) Kezdünk komolytalanná válni, úgyhogy hanyagoljuk most már a témát, jó?
(A szín elsötétedik. Kis szünet után egy parkrészletet látunk, néhány fa, bokor előtt egy pad, István ül rajta, tavasziasan öltözve, a kezében könyv, úgy tűnik, tanul. A háttérben madárfütty szól.)
Újságírónő: (sétál el a pad előtt, félig elhaladtában visszanéz) István?
István: (felnéz a könyvből, meglepődik, majd felderül, feláll, és odasiet az asszonyhoz) Micsoda meglepetés! Kezét csókolom! Tudja, hogy mostanában többször gondoltam magára?
Újságírónő: Valóban?
István: Igen. Ráér egy picit?
Újságírónő: (mosoly) Egy picit!
(Leülnek.)
Újságírónő: Mi történt magával azóta?
István: Éppen ezt szeretném elmondani. (keresgél a hátizsákjában, egy borítékot vesz elő, s átadja az újságírónőnek) A héten kaptam.
Újságírónő: (belenéz a papírokba) Maga csak meséljen közben!
István: Amint látja, bíróság elé kell mennem. Kétségbe vagyok esve! Mi lehet ebből?
Újságírónő: Nyugodjon meg, figyelemmel kísérem az eseményeket! Eddig elég jól végződtek a perek! Ha volt is kiszabott büntetés, mind felfüggesztett. De a legtöbbször meg sem áll a vád.
István: De milyen esetekben? Mint az enyém?
Újságírónő: Igen, hasonlóak. Megdöbbentő, hogy mennyi ártatlan embert hurcoltak meg, citálnak bíróság elé, sokszor csak azért, mert keresztezték a rendőrök útvonalát. Higgye el, maga még viszonylag jól járt! Mert akinek a szemét lőtték ki, annak hiába mondják, hogy elnézést, tévedtünk.
István: Tényleg van olyan, akinek nem lehetett megmenteni a szemét?
Újságírónő: Van! Ráadásul a másikkal alig lát, így gyakorlatilag megvakult.
István: Brutális!
Újságírónő: Az! Gumilövedékek, könnygáz, vízágyú az ünneplőkre!
István: De miért? Miért nem lehetett méltó módon megünnepelni forradalmunk évfordulóját?
Újságírónő: Ezt még nem tudom! Sejtésem van, de nemigen értem, hiszen így még inkább rádöbbenhettünk, hogy megint odavan a szabadságunk! A rendszerváltozás zűrzavarában valahol eltűnt! Mint ahogy annyi más értékünk!
István: Erre nem gondoltam.
Újságírónő: Vezetőink azt papolják: minden rendben van. Pedig dehogy! Már csak az illúziókkal takarózunk, igen, egy nagy bűvészmutatvány részesei vagyunk! Ez egy hókusz-pókusz ország!
István: Pierre szavaival: magyar specialitás!
Újságírónő: Nagyon találó! Sajnos!
István: Nem is tudom, mit mondjak most?
Újságírónő: Sokszor én sem! Csak ülök a gép előtt, és nem tudom, hogyan írjam le a sok borzalmat. Bár az utóbbi időben elég harcedzett lettem, gyakran előfordul, hogy megindulnak a könnyeim; vajon hányszor kell kivívni a szabadságunkat?!
István: Előbb-utóbb mindent kiigazítunk! Bátorság!
Újságírónő: Az kevés! Hazafiság kell most!
István (némán bólogat)
Újságírónő: Van egy fotó! Egy kislányról és egy keselyűről. Ismeri?
István: Igen, láttam már!
Újságírónő: Azt hiszem, nagyjából minden behelyettesíthető ebbe a szituációba. Minden!
István: Minden? Ezt azért még nem szeretném hinni!
Újságírónő: Sajnálom, pedig egyszerű a képlet: minden és mindenki vagy a gyerek, vagy a keselyű! A tény pedig az, hogy keselyűk lepték el az országunkat!
István: Hogy lehet ennyire pesszimista?
Újságírónő: Én? Hiszen írok! De látok is! És gondolkodom!
István: Mit lehet tenni?
Újságírónő: Nem tudom…
István: Talán a nép most is tudni fogja!
Újságírónő: A nép? Még mindig az elmaradt varázslatra vár, és nem eszmél, nemhogy lázadna a sorsa ellen…
István: Bocs, elvesztettem a fonalat…
Újságírónő: Az emberek legtöbbje anyagiakban gondolkodik, s mivel az elmúlt másfél évtized nem hozta el a remélt Kánaánt, ettől keserű. Nem is érti, hogy közben sokkal fontosabb sikkadt el. Sokan most még nem észlelik, mekkora a baj!
István: Maga megteheti, kiáltsa világgá!
Újságírónő: Világgá?! Amíg az érdeke mást nem diktál, a világ közömbös!
István: Szerintem nem az! ’56-ban is mennyi önkéntes jött volna a megsegítésünkre!
Újságírónő: Igen, jöttek volna ezrével: spanyolok, kanadaiak, ha nem akadályozzák meg őket. Ha ez nem keresztezte volna bizonyos erők elképzelését!
István: Ez nagyon szomorú!
Újságírónő: Az! Emlékezzen csak a Síró galambra!
István: (bólogat)
(A szín elsötétedik, kis szünet után alkonyati fényben egy pár jelenik meg a színpadon: Anna tánclépésekben forogva, István mögötte andalogva.)
Anna: Győztem, győztem, győztem!
István: Most már elmondom, nekem is sikeres volt az elmúlt hetem! Felmentettek!
Anna: (megvárja a fiút, szemrehányóan néz rá) Nem szóltál?!
István: Elvonta volna a figyelmed a versenyről! A döntő előtt ez bűn lett volna!
Anna: Talán elmehettem volna…
István: Jobb így! Túl vagyok rajta!
Anna: Örülök nagyon! Rázós volt?
István: Rosszabbra számítottam, de nem ismételném meg. Emblock meg pláne nem!
Anna: Megünnepeljük?
István: Elnézést, el kell intéznem valamit. (előveszi a telefonját, s hamarosan megszólal Anna telefonja: Freddie Mercury énekli a Tavaszi szél c. dalt)
Anna: (gyanakodva néz a fiúra, és előkotorja a telefonját) Tudtam, hogy te vagy! Mikor csináltad?
István: Hogy miért csináltam? Megéreztem, hogy nyerni fogsz! (összeborulnak) Most te csöngess meg engem!
Anna: Miért?
István: Ne kérdezz, cselekedj, és előbb megtudod!
Anna: (telefonál, és István telefonjában is a Tavaszi szél szólal meg, de Anna hangján)
István (két karjában ringatja a lányt) Ha előfordul az a csoda, hogy egyszerre hívnak minket, duettet adsz elő a nagy Freddie Mercuryval!
Anna: Duettet! Vagy kánont!
István: Van különbség? (kiandalognak a színpadról)
(A szín elsötétedik, csak a rövid dalrészlet ismétlődik.)
Vége
Legutóbbi módosítás: 2011.02.06. @ 13:11 :: Józsa Mara
