George Tumpeck : Egyszer volt Budán…

saját fotó *

 

 

 

Samu bácsi, az öreg veterán csodával határos módon minden reggel pontosan nyitáskor ott állt a kocsma előtt. Hogy jutott el odáig, az rejtély, mert hazafele mindig vinni kellett. Másnap hajnalban, mint a bumeráng, ott állt és a park óráját nézte. Mint aki lemarad valamiről. Esőben, hóban, sárban; ellenzős Lenin sapkában, kopott zakóban. Néha morgott magában, néha félhangosan szidta a rendszert és a nyitvatartási időt.

— Bezzeg az én koromban — dühöngött. 

Amikor a kocsmáros felhúzta a rolót, mint őrült, ki letépte láncát, Samu bácsi vágtatott a kocsmán át egészen a pultig, ahol már kitöltve várta a feles.

— A Jóistenke áldja meg a naccságos kocsmárost — hízelgett ilyenkor, és ha a kocsmáros jókedvében volt, kapott meg egyet. Ki ne szeretné, ha már korán reggel hízelegnek neki.

Állítólag az öreg megjárta a Don kanyart is — igaz, többek szerint, mint turista, évekkel a háború után. Kicsit sántított, kicsit csoszogott és sajnos sokat beszélt. Ő mindent tudott, ő mindent látott és mindenhol ott volt. Naponta beszélt telefonon — persze a kocsmából — az igazságügy miniszterrel, mert szerinte az nem igazság, hogy nem mindenki fizet neki legalább egy felest. Délutánonként, amikor már a pia kezdett felszívódni benne, agresszívvá vált. Ilyenkor a rendőrminisztert és a csendőrséget hívta. Félórákat volt képes kiabálni a falból kihúzott telefonon és ilyenkor összehúzott szemmel figyelte a hatást.

— Igen miniszter úr, az a szemét Staub már megint nem fizet egy felest sem, pedig rokkantnyugdíjas és mégis van sétapálcája.

Staub, aki egyébként vak is volt, ilyenkor jelentőségteljesen hozzávágta a fehér botját és ő is káromkodni kezdett.

— A miniszter úr nyalja ki seggemet! — ordibálta és ököllel verte a pultot. — Még egy felest, és adjál annak a szemétnek is — morogta.

Samu bácsi elégedetten tette le a kagylót és kaján vigyorral, korát és állapotát meghazudtoló fürgeséggel rohant a pulthoz.

— Hol van, hol van? — és mint aki soha nem ivott, hajtotta fel. Tíz felé megérkezett a körzeti megbízott is. Nem szerették, mert fontos ember volt. Legalábbis ő úgy gondolta, ezért mindenkibe belekötött.

— Trógerek — mert az ő szemében mindenki tróger volt —, az éjjel összefirkálták az őrszoba ajtaját. Ki volt az? — kérdezte fenyegetően. Ilyenkor mindenki megsüketült, megnémult.

— Samu bácsi, akkor maga volt — mondta és szúrósan az öregre nézett. Többen röhögtek, mert Samu bácsi olvasni sem tudott, nem hogy írni. Az ujjain számolta ki, hogy hány ujja van és gyakran tévedett. Hol kilenc, hol tíz, de volt olyan, hogy ötnél elfáradt, szünetet tartott, majd egy feles után folytatta.

Szóval Samu bácsi felháborodott szemeit forgatva nézte a mennyezetet, Istent kérve, hogy hozzon valami randa rontást a körzeti megbízottra. Többen az öreg védelmére keltek.

— Hagyja már azt a szerencsétlent, mert valaki megint firkálni fog — mondtak fenyegetően. Ez hatott. Na meg az a korsó kőbányai is, amit a kocsmáros tolt elé, igaz méla undorral. Ilyenkor visszaesett a fogyasztás.

Rózsika lépett a kocsmába rezgő keblekkel és rebbenő pillákkal. Frissen talált retiküljét magához szorítva állt a körzeti biztos elé.

— Mit akarsz attól az öregtől, te szemét? — kérdezte felháborodva —, inkább arról beszélj, ki csinált kuplerájt az őrszobából. — Úgy látszik, Rózsika is mindent tudott és ügyesen fel is használta. — Engem mostmár hívhatsz, még pénzért sem megyek. Mars haza. Még hogy üzletszerű kéjelgés! — sziszegte. — Múltkor sem fizettél.

A körzeti biztos behúzott nyakkal távozott, Rózsika a retikült lengetve követte az ajtóig.

— Mit vagytok beszarva ettől a majomtól? — kérdezte fölényesen és felhajtotta Samu bácsi felesét. Neki lehetett, őt mindenki tisztelte. Ő mindenkivel jóban volt, mindenkihez volt néhány kedves szava, és hát feltűnően nőies volt. Tűsarkú cipő, miniszoknya, feszes blúz, melltartó nélkül. Hidrogénezett szőke hajkorona és az elmaradhatatlan vörös rúzs, ami igaz, kicsit túlzásba víve, de hat a férfitekintet ritkán kalandozik a mellek fölé. Sokan álmodoztak róla.

Amikor Lajost elhagyta a felesége, ott sírt a kocsmában naphosszat, szánalomból elment vele és több órán át vigasztalta. Másnap vagy hatan sírtak a kocsmában, hogy őket is elhagyta az asszony. Rózsika nevetett és közölte, egyszer volt Budán kutyavásár /fitogtatva történelmi ismereteit/. — Akit elhagyott az asszony, annak van pénze, fizessen. Sokan morogtak, de volt, aki zsebbe nyúlt.

Szóval Rózsika is kedvelte Samu bácsit. Szerette hallgatni a történeteit. Minden nap minden másképp történt, mert az öreg nem csak hadovált, szenilis is volt. Nem lehetett megunni. Egyszer azért majdnem megjárta. Amikor azt mondta, hogy 56-ban ő űzte ki a németeket a Vereckei szoroson keresztül, akkor gyanússá vált. Akkor leöntötték sörrel, majd kilátásba helyeztek néhány atyainak nem mondható pofont. Meg is sértődött.

— Nem hiszitek? — kérdezte ingerülten. Nem hitték. Akkor nem is jött egy hétig, és érezni lehetett a hiányát. Az emberek mogorvák voltak, a pia sem csúszott úgy. Hiányoztak a mesedélutánok, nem volt kin gúnyolódni. 

Józsin, a szenesen nem lehetett, neki kemény a keze és azt sem tudta, hogy volt e Budán kutyavásár. Nem tartozott a felső tízezer közé, ő dolgozott.

Egy nap Samu bácsi nagyon izgatottan érkezett.

— Képzeljetek, új csajom van — újságolta. Többen mosolyogtak, Rózsika szemében felcsillant a féltékenység ördögi lángja.

— Ugyan már Samu bácsi, kinek kell már maga? — nevetett kényszeredetten. — Ne igyon annyit, már félre beszél.

Samu bácsi többé nem állt a kocsma előtt minden hajnalban nyitáskor, kopott zakóján megjelent néhány frissen varrott folt, a sapka is kitisztult és büszkén takarta a borbély friss munkáját. Egyre többször látták józanon. Kivéve Staubot, aki semmit sem látott, nyugodtan mondhatta, hogy nem hisz a szemeinek.

Samu bácsi kerülte a régi cimborákat. Még Rózsikát látva is átment a túlsó oldalra. Mit gondolnak róla majd az emberek, ha ilyen alakokkal érintkezik.

Persze innentől teljes közutálatnak örvendett, illetve nem örvendet, de hát az új asszony szava parancs és korbácsként csattog, ha valami nem úgy megy, ahogy elképzelte. Az öreg reggelente kis piros zománcozott tejeskannával állt a bolt előtt, nyitásra várva és onnan stírolta a kocsmaajtót. Eltűnt arcáról az örök mosoly, megszűntek a mesedélutánok, már senki nem kiabált a kihúzott telefonon. Nagy volt a kísértés, de a kocsmáros már nem intett, és Rózsika is köpött egyet, ha meglátta.

— Vén strici — mondta ilyenkor, és tüntetőleg behúzta a kocsmaajtót maga után.

 

Tanulság: Egy bohóc sose tagadja meg önmagát, mert cserbenhagyja a közönsége.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2011.02.06. @ 12:44 :: George Tumpeck

Szerző George Tumpeck 301 Írás
BemutatkozásTumpeck György vagyok, 1953 nov. 14-én születtem Budapesten. 1985 óta élek Canadában, először Torontoban, majd az utóbbi pár évben Niagara Fallson. Hobbim a horgászás, szeretem a csendet, az egyedüllétet. Fotózással is foglakozom, és természetesen írok is. Társaságom szerint, jókedéjü, vidám emberke vagyok, én ezt inkább egy bohóc álarcának érzem