Rózsa Ibolya : Zsákbacsacska

Még mindig a titokzatosságokról…*

 

 

 

 

Mennyire mérhető az idő?

Mennyi fizikai történés fér bele néhány (másod)percbe? Belesűríthető-e több évtized eseménye úgy, hogy azt újra megéljük, mintha egy filmet néznénk meg ismét, az első képkockától az utolsóig, a benne elhangzó összes mondattal, csakhogy rövidebb, sokkal rövidebb idő alatt, mint a legelső alkalommal?…

Középiskolások őszi mezőgazdasági munkán kukoricát törtek. Vidámak voltak, viccelődtek egymással, de a kezük dolgozott serényen.

A kukoricát úgy vetették, hogy nyolc-tíz soronként nagyobb teret hagytak a traktornak, amely összeszedte a bezsákolt terményt. A diákok a letört csöveket a szélső sorok mellé hajigálták, néhány társuk pedig kupacokba összegyűjtötte, hogy a kis halmokat a végén könnyedén zsákba tehessék. Így történt ez aznap is, amikor tréfából az utolsó zsákba nem a kukorica került, hanem egyik osztálytársuk. Hárman megemelték, a negyedik már húzta is a lába felől a zsákot, fölrántották izibe’ s a feje fölött sebes mozdulatokkal összekötötték a zsák száját, ahogyan a kukoricásokét is. Aztán uccu neki! Elinaltak a busz irányába, mert indultak vissza a városba…

 A zsákban hagyott osztálytárs csak a gyors trappolásokat hallotta; rendkívül hamar távolodtak, magukkal lopva a léptek zaját. Csak a reszkető csönd maradt, dobhártyát tépőn s a félelem az egyedül-hagyottságtól, a tehetetlenségtől, szabadulhatatlanságtól, a kétségbeesés a szűk helyen, bezárva, levegőtlenül, moccanni is képtelenül… Pánik? Mit tegyen? Sikoltson? Meghallják vajon? Hang sem jönne ki a torkán… Itt fog meghalni? Mintha élve csukták volna rá a koporsófedelet. Ijesztő magány, megváltozott agyműködés, valószínűleg megváltozott kémiai reakciók, melyek a tudatot életben tartották anélkül, hogy pillanatokon belül bele ne őrült volna a helyzetbe… S ekkor képtelen volt már gondolkodni azon, mi lesz MOST, megfullad-e azonnal, vagy csak kínok kínjával…

  A történet – mint az ismételt filmnél – újraindul, még óvodás kora előttről:

  Egy hosszúkás udvaron lépdel, mellette szőlőlevelek sorfala; hangok, mondatok, édesanyja kézen fogja, kilépnek az utcára, néni jön szembe velük, köszönnek, a boltban babérlevelet vesznek az almaleveshez; anya megfőzi az ebédet, délutáni alvás, majd uzsonnázik, megérkezik édesapja, ölbe kapja, megpuszilja, beszélgetnek, este fürdés, Tévé Maci, könyvből mesél anyu, apu, lefektetik, éjjel álmodik – újra átéli álmát, sok szép színnel. Reggel indul ismét a nap…

 Ott a zsákban látja mindezt, de nemcsak látja, mert megtörténik vele újra, mert nem „kívülről” nézi, hanem benne van, megint hároméves, óvodába jár, mondókákat, énekeket tanulnak, karácsony, sok szülő, verset szaval, tapsolnak, éjjel alszik, álmodja azokat az álmokat, testvére is megszületik, hazajönnek anyuval a kórházból, elmondja ugyanazokat a mondatokat, körülötte ugyanúgy jönnek-mennek az emberek, ahogyan akkor, amikor ez meg is történt… Iskolába íratják, szorongva lép be a hatalmas épületbe, első osztályos… Barátai lesznek, szeretik, ügyes, dicséri a tanító néni… Elballag, rokonság, virágcsokrok, illatok, csillogó szemek, ölelések, új iskola, gimnázium, felelések, dolgozatok, otthoni aggodalom – késik megint, anya szeme vörösödik, sír miatta…

 S itt a ma reggel, újra felkel, buszra száll az osztálytársakkal, hogy induljanak kukoricát törni… Léptek zaja, valaki közeledik, bomlik a zsák szája, betűz az Éles Fény…

 Kicsit sértődött volt a buszon, de igazából haragot nem érzett, sem gyűlöletet az osztálytársai iránt, igaz, hogy bocsánatot is kértek tőle a durvaságért. Csak csodálkozott és elmesélte nekik, hogy amíg ott hagyták – néhány percre csupán -, ez idő alatt lezajlott előtte az eddigi élete, azaz nem a „szeme előtt”, hanem újra átélte az addig megélt tizenhét évét, annak minden ezredmásodpercét; a jó-rossz eseményeket, az éjszakai álmait, örömeit-sírásait, mindent pontosan ugyanúgy, az elhangzó legjelentéktelenebb mondatokat, hangfoszlányokat, amelyeket az utcán közlekedve is hallott, a mozdulatokat, sőt a gondolatait is. Tulajdonképpen kétszer élte meg az addigi tizenhét évét: egyszer tizenhét év alatt, egyszer pedig néhány (másod)perc alatt…

 

 Azóta eltelt sok-sok év, de amik történnek vele, időnként idegesítően ismerős jelenetek. Meglehet, hogy ott, akkor nemcsak a tizenhét évét „láthatta”, hanem a többit is, csak azt nem rögzítette az agy?

Lehetséges-e, hogy születésünkkor levetítődik az egész „film”, vagyis az életünk? Belénkkódolva? (Hiszen a születésünk utáni hónapokról nincsenek emlékképeink, illetve vannak, csak azokat nem vagyunk képesek tudatosan elővenni.)

Lehetséges-e, hogy amikor olyan érzésünk támad, hogy „ez már megtörtént velem”, az azért van, mert az agynak már ismerős a jelenet, mert „látta” már egyszer s amikor megéljük, csak ismételjük?

Mi erre a tudományos magyarázat?

Keresem azokat az embereket, akik átéltek hasonló élményt, azaz lepergett előttük az életük!

 

Legutóbbi módosítás: 2010.09.05. @ 19:19 :: Rózsa Ibolya
Szerző Rózsa Ibolya 113 Írás
Előbb a part fogyott el, aztán az éj, aztán az üresség s ami eztán volt, ott kezdődött. /Weöres Sándor/