Pulai Éva : Szégyen éjszakája

 

A kerti fák, nagyon unták a tikkasztó nyári meleget. Érezték, lassan hűvösebbre fordulnak az éjszakák, hajnalban köd borít rájuk puha pongyolát. Pompás ruhájukat zivatarok, jégesők szaggatták, nap szítta fakóra brokát fényüket.

A fenyő, mint egy arisztokratikus jelenség állt közöttük büszkén, egyenesen, pompás zöldbársony öltönyében igazán csábító volt — kedvtelve nézett rá mindenki. Szél játszott közöttük. Billegtette csúfolódva a koszlott ruhájúak szoknyáját, belesett kibomlott réklijükbe, összekacsintott a fenyővel, ki nevetve bólogatott.

— Nem is értem, miért nem öltöztök már át? Borzolta meg kacagva a vérszilva lombját.

Az szegény szégyenében még vörösebbé váltan próbálta ráncba szedni magát, lyukacsos leveleit elrejteni.

— Ugyan, mit bajlódsz azzal a szakadt ronggyal? — susogta a fenyő is, bátorító pillantásokkal.

— Hadd nézzem szép karcsú karjaitokat, gömbölyű, ingerlő vállaitokat! — keringett a szél is egyre hevesebben.

— Jaj, de megölelném gyönyörű testeteket, simogatnám finom bőrötöket! — sóhajtozott most már a délceg tűlevelű is, a mellette álló nyíreknek.

Azok, bár szemérmesen lesütötték tekintetüket, titokban leejtettek pár sárga levelet magukról.

A platán, mióta hölggyé növekedett minden éjjel a fenyőről álmodott. Szerelmes volt belé, és most féltékenyen figyelte, amint az a nyíreknek udvarol. Finoman, hogy ne legyen feltűnő, elkezdte hullatni sárgásbarnás leveleit. Vitorlázva, billegve siklottak a törzse mellé a fűbe. Mint egy erkölcsös, szelíd lány, aki először csak sálját, kardigánját teszi szerényen a székre, szépen, hajtogatva, nehogy összegyűrődjön.

A fenyő észrevette, szerelmes pillantással bíztatta, ágaival megsimogatta a platán ujjait.

— Nem is vettem észre, milyen gyönyörű nő lett belőled, kedves. Úgy érzem, soha ilyen szerelmes nem voltam még. Ha éjjel senki nem látja, meztelenül szerelmeskedhetnénk, nem lenne nálunk senki boldogabb.

Ó, a nyírek, a hársfák és a vérszilva, a többiekkel együtt irigykedve nézett rájuk. Hiszen mindüknek mondott már ilyen szépet „őfelsége”. Most mit higgyenek?

Diszkréten, mintha csak a szél billentené le róluk, elkezdték egykor zöld ruhájukat leejteni az avarba. Kelletően mutatták karcsú derekukat, hajladozva kezdtek el táncolni. Hullámzott az egész kert.

— Gyönyörűek vagytok! — lehelte feléjük vágyakozva a fenyő. Aki a legszebb lesz ruha nélkül, avval töltöm az éjszakát.

A szél nevetve sietett a segítségükre, és pörögtek, forogtak, kavarogtak a levegőben a színes levelek. A lemenő nap élénk színeket adott nekik búcsúzóul, majd pirulva eltűnt az égről.

Az alkonyatban, mintha gátlásukat is levetették volna a fák, bokrok. Táncoltak, daloltak, varázslatosan, ingerlően, és csábítóan. A szél hárfán játszott nekik…

Hajnalig tartott a mulatság.

A mámorító éjszaka után, csípős reggel józanította az ébredező, pucér fákat. A köd próbálta szemérmüket fehér paplan alá bújtatni, de mit sem ért. Mint megannyi megesett lány álltak szégyenkezve, könnyük patakokban folyt végig testükön. Megbánták, hogy megint engedtek a fenyő csábításának.

Várhatják pellengérre állítva a tavaszt, lám megmondtuk! bólogatását tűrve borókáknak, tujáknak, magyaloknak.

— Soha többet nem hallgatunk a szerelmes szóra! — fogadkoztak.

Legutóbbi módosítás: 2010.09.16. @ 12:00 :: Pulai Éva
Szerző Pulai Éva 88 Írás
A másik embert először olyannak látod, amilyennek szeretnéd. Megismered olyannak, amilyennek ő szeretné, hogy lásd... Ha én is akarom, megismersz. A híroldalt H.Pulai Évaként állítom össze.