Marthi Anna : A források barátjának

 

 

mondd, miféle játék, mibe

belecsöppentem, s lám, nyomatékot ad?!

kapcsolódtam, pedig egyedül az ember,

kimaradni már nem érdekes, sőt,

ha nem lenne leírva, unnám jelenem is,

de amíg írva van, hiszem, szeret;

s amíg írom, úgy érzem, benne lehetek:

Isten, Mester vagy másik vágy, mi belőlem születtél,

mind egy és furcsa egyezés, hisz

Istent a vágytól tesszük legtávolabbra,

pedig éltető erő, mi fokozná a csendet is,

és “zene hegyére” szúrja a csillagos eget,

Te, forrásaim barátja, ki nem vagy más,

elképzelt, belőlem fakadó,

mert visszatértem én kicsiny magammal egészen,

forrás tövében állok, néha indulok, patakká kéne,

érzem, de csak friss csobbanások keltenek

bennem hangokat, addig vagyok,

míg indul a víz, míg vár a folyó,

a távolban sírommá változik,

miből tudom e bizonyságot,

csak jelenből, míg látok ködös jövőt,

s míg messze vagyok, kitárod ujjaid,

a távol közeléből is eredőt keresve,

egész helyett szemlélem hát magam,

bennem Te és én Tebenned,

megint tükörforgatagban érik,

formátlan valómból gyúrsz újjá Isten,

nálad bérelem a hétköznapot…

Legutóbbi módosítás: 2010.09.20. @ 10:19 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1341 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak