A cirkuszban nem egyszer? az élet, ezt Ronaldó, a neves légtornász dinasztia utolsó sarja mindenkinél jobban tudta. A trapéz koronázatlan királya számtalanszor kockáztatta életét a mindent kárpótló világsikerért, az ámulatért, a tapsért. Egész életét cirkuszban élte, más életformát el sem tudott képzelni. Aztán vele is megtörtént a cirkuszi akrobaták rettegett tragédiája, kiöregedett és bár a kisujjában volt az artisták összes tudománya, el kellett volna fogadnia, hogy már nem az a rugalmas, mindenkiben ámulatot kelt?, leng?-pörgő, szaltózó, magasságot legyőző, rutinos, néha társait is megtréfálón improvizáló trapézkirály, aki volt. Csak egy a leng?k közül. Végül az életmentő, de szaltóvirtuóznak cseppet sem álom, kifogó szerepkörbe kényszerült, majd be kellet dobnia a törölközőt.Mint artista csemete ugyanúgy táncolt a kötélen, mint a kötéltáncos, azonos szinten biciklizett egykerekűn, zsonglőrködött, műlovarkodott, minden ezeket m?vel? társaival. Egész egyszer?en kiöregedett! Ügyesen leplezte, hogy nem zavarja és a Ronaldó névről Pakkónira változtatva kamatoztatta bohócként széles kör? artista tudományát. Végtelenül megalázta a krumpliorros totyogó, csetlő-botló, mindenféle mázzal bekent arcú figura eljátszása. Iszonyodott a közönség nevetését?l, a gyerekek hahotázásától. ? tapsot, ámulatot kívánt, nem nevetést!Hiába esett-bukott hihetetlen professzionizmussal, számának egyes elemeire szakosodott kollégáinál ezerszer jobban, míg azokat megtapsolták, rajta röhögtek. Befele a szétrobbanás határán volt, kifelé mosolygott. Igyekezett elhitetni mindenkivel, hogy végül is élete álma vált valóra azzal, hogy egyetlen produkción belül megmutathatja sokoldalúságát immár bohócként. Úgy döntött, boldognak mutatja magát, közben elképeszt? bosszúvágyat érzett a tehetségtelen, harmadosztályú, trapézon lengedez? légtornászok irányába. Nem volt egy elméleti alkat, a bosszút nagyon is gyakorlati értelemben gondolta, a kivitelezése okozott csak gondot. Évtizedeken át megtanulta, hogy a biztonsági személyzet százszorosan leellenőríz mindent, el?adások el?tt. Különben egy mozdulata elégséges lett volna, egyetlen kötelék meglazításához a biztonsági hálón. Hiszen ezek a harmad-, huszadosztályúak, ötször-hatszor lepotyogtak egy-egy el?adás közben, hogy már-már szégyellte hogy artistának, azon belül légtornásznak nevezik magukat. Nem is értette a vezetést, miért hajlandóak a trapéz királyait ilyen hadsereggel megszégyeníteni. Meg is tette volna, de m?sor közben is ellen?rzik a kötéseket.Csak állt, várt, gondolkodott és töprengett. Sokat segédkezett a tigrisidomárnak, aki függetlenül attól, hogy életkorát illetően egy tízessel több volt nála, nem öregedett ki! Legszívesebben a két kezével fojtotta volna meg, de ? egy előrelátó – bohóccá degradált -, lélekben légtornász volt. Nem akart a szakmának, sem magának rosszat, egyszerűen az igazságtalanságot akarta helyre köszörülni, amikor az els? bosszúelem részletekre lebontva, szinte pillanatok alatt kristályozódott ki benne. A tigrisidomár felé amúgy barátságot színlelve, unalomra és állatszeretetére hivatkozva rimánkodott, hogy ugyan már engedjék meg neki a tigrisek etetését, hiszen annyi szabadideje van, nem kell már gyakorolnia a trapézon. Felesleges új elemeket kitalálnia, amelyeket a régi szép időkben váratlanul – mit sem sejt? kollégának -, rögtönzés gyanánt vetett be, az ? életüket veszélyeztetve. Ám legyen – gondolta az idomár -, mit veszíthet azontúl, hogy gyermekkora óta ismert barátjával még szorosabb kapcsolatba kerül. Nem is sejtette, hogy ezzel a szorosabb barátsággal magára szabadítja a bohócot, akit olyan sokra becsült. Felnézett rá tudásáért, emberi tartásáért, egyenes gerincéért, kiegyensúlyozottságáért, szakmai sokszínűségéért. Egy szó, mint száz mintaképnek tekintette. Boldog volt, hogy az állatait, amiket rendes körülmények között a cirkusztudományoktól elzárt, semmihez nem ért? kiszolgáló személyzet legképzetlenebb része végezte, hajlandó barátja átvállalni, mintegy tanúságot tenni arról, hogy nincsenek határok az önfeláldozásban.A bohóc terve roppant egyszer? volt, beszerzett mindent, amit az idomár verítéke itatott át és egyéb jellegzetes, szagmintát nyújtó személyes tárgyat, ami borzalmas tervében el?re vihette. Két lépcs?fokban határozta meg az el?készületeket. Az első fokban az állatoknak két napig nem adott enni, abban a reményben, hogy ez elégséges lesz arra, hogy idomárjukat megöljék. Tévedett, az ideges, nyugtalan, parancsnak nem engedelmeskedő állatok nem támadtak gazdájukra, és mikor a produkció fénypontját képez? dobpergés, síri csend, visszafojtott lélegzet által övezve, az idomár Fred név? hímtigris szájába helyezve fejét, nem történt semmi. Ez egy kicsit aggasztotta bohócunkat, de nem siklatta ki pályájáról, számolt ezzel a lehet?séggel. Így egy héten át valóban táplálta az állatokat, de suttyomban az adagokat felére csökkentette. Csinálta volna tovább is, ám szemet szúrt a hirtelen fogyás és a roppant morgó, üvölt?, ordító, ideges állatok a közönséget úgy felajzották, hogy veszélybe került a terv. Ugyanis az el?adások el?tti beszélgetésekben, amelyeket a sunyi módon mindenhol jelenlévő bohóc a néz?k között elvegyülve kihallgatott, már menekül? útvonalak terveit készítették. Megijedt, mi lesz, ha minden felborul és az egész terve elbukik egy felel?tlen, rosszul kiszámított döntésen. Elkezdte tömni az állatokat, felhizlalta őket, hogy öröm volt nézni nyugalmukat el?adás közben, amint az ostorát csattogtató idomárjuknak egyetlen tekintetére mindent teljesítettek. Ekkor kezdte el apránként az ételt az idomártól elcsent holmikkal vegyíteni. Három napig nem nyúltak semmihez. Az éhség nagy úr, a negyedik napon az össze-vissza kent húscafatokat, közéjük kevert törölközőket, zoknikat, bűntudatos idegességgel ugyan, de megették.Mindig az első lépés a legnehezebb, innentől kezdve egyebet sem kaptak táplálékul csak az idomárjuk holmiival, verítékével, hajszálaival kevert tápot és húst.Minden el?adáson az első sorban ült eljátszva a rajongót, miközben a rácsokon kívülről, kezeit dörzsölve várt és eljött az este, az ? estéje, amikor megtörtént, amire gyakorlatilag beprogramozta az állatokat. Fred mutatvány közben becsukta a száját, a többiek is nekirontottak. A néz?téren pánik tört ki, a kiszolgáló személyzet alig tudta az állatokat ketreceikbe hajtani. Mindenkit lesújtott a döbbenet, hiszen az állatok szerették, gazdájuknak tekintették, vele nőttek fel csipás macska nagyságú koruk óta. Az ilyen típusú balesetek elkerülhetetlenek időnként, mint sok egyéb más a cirkusz világában. Ilyenkor összezárnak a sorok, az ellenségek, nagy ellenfelek is részvétet éreznek társuk irányába. Bohócunk egy dologgal nem számolt, már nem a 20-30 évvel ezelőtti körülmények között zajlanak az el?adások, minden be van kamerázva. A direktor, aki családilag is kötődött az öreg, szerencsétlenül járt idomárhoz, újra meg újra végignézte a képeket. Nem sejtett semmit, csak mint rendes cirkuszigazgató, igyekezett olyan elemeket találni, amelyek a következő idomárokat segítik az ilyen típusú szerencsétlenségek kikerülésében. Már századszor nézte végig a képeket, amikor ráeszmélt, hogy végig mi zavarta. A kétségbeesetten ugráló közönség és mindenfelől segíteni próbáló személyzettel ellentétben a bohóc rezzenéstelen arccal, ajkán enyhe mosollyal, kielégült tekintettel nézte a történteket. Világos lett minden, az is hogy ez bizonyíthatatlan. Nem pontosan tudta, hogy mi történt, de hogy a bohóc benne van, az biztos.Egészen fiatal korában átesett egy olyan kórházi kezelésen, ahol a szeme láttára hajtottak végre egy mára már elavultnak tekinthet? vizsgálati módszert egy emberen, akinek jobb lába kideríthetetlen okokból megbénult. A bénulás összes jeleit produkálta, az okot viszont mélységes homály fedte. Ekkor a kórteremben mindenki szeme láttára beadtak neki egy iszonyatos adag barbiturátot, aminek hatására elaludt… volna, de nem hagyták. Kérdezték, macerálták, birizgálták és közben olyan dolgokat mesélt el, amit?l éberen maga is megdöbbent, illetve remekül használta béna lábát.Rákészült a bizonyítási eljárásra, bekamerázott mindent és meghívta vacsorára a bohócot. A teáját teletömte barbituráttal, amit?l a bohóc lefordult a székről és aludt volna, ha hagyja. Nem hagyta. Megrázta.- Szeretnél lefeküdni?- Hagyjál – mondta akadozó nyelvvel – barátom, aludnom kell. Hol itt az ágy? Jó, odamegyek, ráfekszem. Takarj be légy szíves! Szundítok.És már aludt is. Megint megrázta.- Ügyesen csináltad a tigrisekkel.- Tudom… – hebegte a bohóc és már aludt volna vissza, mikor az igazgató megint megrázta.- Hogy csináltad a tigrisekkel?- Hogyhogy, egyszerűen. Megetettem velük az idomár összes kidobott holmiját, hogy szokják meg a szagát és szokjanak rá, hogy idomárhúst is lehet enni.- Brilliáns! Miért csináltad ezt?És mert közben a bohóc elaludt az igazgató felébresztette.- Azért mert a légtornászokon nem tudtam bosszút állni. Hogy képzelik, hogy engem csak úgy leselejteznek és már nem nekem hódol a közönség, hanem tehetségtelen pancsereknek. De meg fogom azt is oldani…És már aludt is. Az igazgató felébresztette.- Remek! Segítek neked, csak mondd meg hogyan!- Na, ez macerásabb lesz pajtás. Valahogy el kell érni, hogy a biztonsági háló kilazuljon. Ezen még dolgoznom kell.Innentől már nem volt értelme további kínzásnak alávetni a gyilkos bohócot. Hagyta aludni, aki csak azon lepődött meg, milyen furcsa környezetben ébredt. Nagyon kemény ágyon, nagyon sz?k és nagyon sötét helyen. Körülnézett, filmekben látott már rendőrségi fogdát. Nagyon fájt a feje, azt gondolta berúgott és valamit csinált, de nem emlékezett semmire. Dühösen püfölte a rácsos ajtót, eresszék már ki, kifizeti a bírságot, ha átment a piroson, van neki tisztességes otthona is, a cirkusz.- Nem fizet barátom bírságot, gyilkosságért az nem jár – mordult rá egykedvűen a fegyőr.- Milyen gyilkosságért?- Nem vagyok beavatva, annyit tudok, hogy gyilkosság alapos gyanúja miatt eljárás indult maga ellen. Olyan jó börtönőrösen visszacsapta az ajtót, hogy rengett bele a sz?k cella.A bohóc még most is azon gondolkodik, hogy mi a fenét beszélt ez a börtönőrnek öltözött artista.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.20. @ 09:31 :: Boér Péter Pál