az összes ablakot
beverték…
er?tlenül ülök
a mocskos padlón
a kíméletlen huzatban,
félelem szorít a földre:
ürülékszagú sár fröccsen
minden rúgás után
makulátlan ingemre.
szilánkokra törték
vágyaimat
– nem álmodom –
nem is félek már annyira:
tompa, keser? vigyorral
jutalmazom érdesre
hasított perceimet.
…nem félhetek…
a bilincs csak nekik
megváltás,
nekem er? és tanítás.
(egy tudatos ájulásban
rád is gondolok
emléked er?t ad:
semmi nem fájhat
senki nem árthat)
soha nincs vége…
lassan eszmélek,
a tompa zúgás átölel:
minden hiányzik
minden…
Legutóbbi módosítás: 2010.09.24. @ 13:45 :: László István
