Horváth Nóra : hangosan suttogva

 

Hosszú, véget nem érő folyosón

az ablakon kitekintek,

csak a madár hangja érint meg,

a kilincs lelapul, az ajtó zárva.

 

Az utca macskakövén jövet-menet

bekerítenek a mindennap látott,

borrozsdás szerzetek,

ha rájuk is pillantok, elmosódnak.

 

Befogjam a fülem, meg se halljam?

hiába a nap ereje, csak irritál,

hiába szállok a szellőben szerteágazó gally alant,

hiába látlak a víztükörben, arcom is odatapad,

amíg a felszín alatt kong a visszhang:

– Öleld át a szúrós hínárt,

égő sebet ejt,

erősen sugárzó fény-képet .-

zeng,

addig tart a csend.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.09.14. @ 18:00 :: Horváth Nóra
Szerző Horváth Nóra 87 Írás
"Egyedül birkóztam meg a megfelelés legádázabb ellenségével, már mondhatom, hogy veled, győzött az öntörvényű jelen, a múlt diktatúrája felett." (Mint... c. versből részlet, 2013).