Hosszú, véget nem érő folyosón
az ablakon kitekintek,
csak a madár hangja érint meg,
a kilincs lelapul, az ajtó zárva.
Az utca macskakövén jövet-menet
bekerítenek a mindennap látott,
borrozsdás szerzetek,
ha rájuk is pillantok, elmosódnak.
Befogjam a fülem, meg se halljam?
hiába a nap ereje, csak irritál,
hiába szállok a szellőben szerteágazó gally alant,
hiába látlak a víztükörben, arcom is odatapad,
amíg a felszín alatt kong a visszhang:
– Öleld át a szúrós hínárt,
égő sebet ejt,
erősen sugárzó fény-képet .-
zeng,
addig tart a csend.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.14. @ 18:00 :: Horváth Nóra
