És nem marad nekünk más,
csak az egyhangúság szomorúsága.
Ragyoghatnak a Nap, a Táj, a N?k,
nézünk be egyre szemünk ablakán,
szemlélve állandó borulatot, jelenes?t.
És nem marad más,
csak az önvilágbolondítás:
mikor még nagyszer?en,
rafináltan, villámgyors cselekkel
világot váltottunk, s minket váltott meg a világ.
És ott lesz még a naponta elhúzódó
borotválkozás, a fillérkuporgatások öröme,
mert mindig több a számla, mint a nyugdíj,
és a szemüveg, és a m?fogak –
még jó, hogy pótolnak valamit!
És az indulataink, mert mindent olyan lassan,
ügyetlenül és kedvt?z nélkül, és az a rakoncátlan
képzeletünk sem hajlandó megemberelni magát:
gyerekloholás a meglett korú
id? mellett, amely minduntalan
gúnymosollyal néz vissza ránk.
És az állandó szolgálattól lázadó szervek,
nyilalló végtagok okán átvirrasztott
hajnalokra is csak tegnapok jönnek.
Legutóbbi módosítás: 2010.09.11. @ 16:41 :: dudás sándor
