Horváth István : AZ OSTROM

 

Szeptember 12-e volt.

Délidő. A Nap hétágra sütött. Az úton lévők gyakran törülgették homlokukat. Lassan bekövetkezett az, amire errefelé, már mindenki számított. A sereg, átkelve a folyókon, északnak, a vár felé vette az irányt. A hódítók fölényük tudatában minden sietség nélküliek. A lassan bezáruló ostromgyűrű még szabad résein kapkodó sietség. Néhányan jöttek még, de aki ment, az inkább menekült. Még egy-két nap és ennek is vége lett.

Torokszorító feszültség.

A támadást előkészítők a várat szemlélték; hogyan is lehetne ezen a kis semmiségen mielőbb túl lenni?

Bent a vár védői nézték, mijük van, rendezgették soraikat.

A várfalat a kapitány felosztotta a hadnagyok között, hogy kinek-kinek meglegyen a maga felelőssége.

Morgolódás lett a vége.

Dünnyögött egy kis köpcös hadnagy, hogy miért ő kapta a déli bástyát, hiszen termete miatt ki sem lát a magas mellvéden. Miért nem az a hórihorgas felvidéki kapta, ott aztán vitézkedhetne, nem csak esténként a boros kupa mellett.

De volt egyéb is. Akadt akinek – termetes ember lévén -, a szűk bástyafeljáró nem tetszett, cserélte volna egy soványabbal. Volt, akinek ágyú nem jutott elegendő, csak holmi vacak puskákat kapott. És a lőpor is kevés volt. Egy másiknak az nem tetszett, hogy a szomszéd bástya hadnagya, épp az ő emberét ugrasztotta valamiért. És az egész ellátás úgy rossz, ahogyan van. Nem lehet így kérem, várat védeni!

Már az első lövések is eldördültek, amikor a legénység is fölfigyelt a hadnagyok közötti egyre indulatosabb szóváltásra. Az okát nem tudták, csak azt tapasztalták, hogy néha ők maguk is emeltebb hangon szólnak egymáshoz. Érezték, nincs rendben ez így, hiszen a harci szellemre a falakon van szükség, nem egymás között.

És üzengetnek kívülről is. Felhagyhatnának ezzel az értelmetlen ellenállással, hiszen úgyis csak idő kérdése… Méltányos alkut kínáltak és szabad elvonulást. Mentse mindenki maga, ami menthető.

A kapitány naponta átszervezte a védelem rendjét, próbált egységet teremteni. Néhány nap múlva olyan lett a vár, mint egy felbolydult méhkas.

Harmadnapra a felkelő Nap teljes csöndben találta a környéket. A tüzérek nem lőttek, az ostrom előkészítésével leálltak, a sátrakat bontották.

Mi ez? – Nekikerekedett szemmel néztek a vár védői.

Az történt, hogy a várbéli felbolydulásnak a falakon kívül is híre ment.

Estére, a nagyvezér a sátrába, tanácskozásra rendelte a sereg tisztjeit…

Hamar megszületett az elhatározás.

Mindannyian egyre gondoltak.

Drága a lőpor, nagyon drága… Volt mindenük bőven, de valahogy mégis…

Kár az ilyen várat lőni, elintézik azt belülről, vagy összedől magától is!

– Később, ha már bevégeztetett, visszajövünk – mondták.

Ezért döntöttek úgy, hogy most elmennek.

 

A kapitány, győzelmi jelentésben adta tudtul a világnak; elment az ostromló sereg!

A védők, meg néztek. Néztek maguk elé, meg a távozó ostromlók felé, és ismét csak maguk elé. Alig beszélgettek. Csak a lépteik lettek egyre súlyosabbak.

Egyik-másik hadnagy abbéli örömében, hogy vége az ostromnak, felvetette; azt a néhány nappal ezel?tti rendkívül sérelmes várfal felosztást, jó lenne végleg elintézni!

És másnap reggel, hozzá is kezdtek.

 

Legutóbbi módosítás: 2010.07.19. @ 12:23 :: Horváth István
Szerző Horváth István 125 Írás
Horváth István vagyok. Műszaki végzettségem van, de nem vagyok technokrata. Sőt. Tizenöt éve, hogy írok. Azóta számomra színesebb, gazdagabb lett a világ. De inkább versben folytatom... NEM VAGYOK ÉN ÍRÓ... Nem vagyok én író csak olyan afféle, maga sóhajából, sehová sem való, ki-gondolom-formán, ritmusra tátogó. Ki bennem fölsejlik, ne vedd kérlek zokon, nem lehet mindenki jóbarát vagy rokon. Óvjad kezem s lábam zörgő magányomban, egyik rögeszmémet, másikra ne váltsam. Ha így is elfogadsz, ilyen kérgesedten, ima s kérés nélkül, áldjon meg az Isten.