Ébred a sárguló magzat,
majd a világ gyomrára szagol
vörösl? hasa tüzesedik,
szemérmes sz?z, anyaként dacol.
Megsz?nik a föld fekete fekélye,
keblén duzzad dámaként a nap
kész mosolyába vágyni
magasztos öle – méhe nagy,
de emészt egész mélyen engem
a nyirkos fagy
zord jegének h?vös éle,
maga a végz? s, kínpad.
Rám dobja vén kezét,
számat eresre marja a dér
súgja nincs baj, nyugtat,
s rám leheli nedvét.
Szorongatok egy szép szerelmet, emlékezést.
Ha majd novemberi zápor szitál,
s átmosná kövét múltunk fekhelyének
én könnyem ontom, mert
szép szemed csillogása viaszfénybe tértek.
Árva lettem, olcsóbb bármely életnél,
neked tudnod kell – Szeretlek!
Most és Mindig:
Mindörökké.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.01. @ 10:09 :: Csonka János