Csonka János : Mindörökké

 

 

Ébred a sárguló magzat,

majd a világ gyomrára szagol

vörösl? hasa tüzesedik,

szemérmes sz?z, anyaként dacol.

Megsz?nik a föld fekete fekélye,

keblén duzzad dámaként a nap

kész mosolyába vágyni

magasztos öle – méhe nagy,

de emészt egész mélyen engem

a nyirkos fagy

zord jegének h?vös éle,

maga a végz? s, kínpad.

 

Rám dobja vén kezét,

számat eresre marja a dér

súgja nincs baj, nyugtat,

s rám leheli nedvét.

Szorongatok egy szép szerelmet, emlékezést.

 

Ha majd novemberi zápor szitál,

s átmosná kövét múltunk fekhelyének

én könnyem ontom, mert

szép szemed csillogása viaszfénybe tértek.

 

Árva lettem, olcsóbb bármely életnél,

neked tudnod kell – Szeretlek!

Most és Mindig:

Mindörökké.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Csonka János