Bonifert Ádám : A teherbe esett lány visszaemlékezése

Mese, vagy nem mese? Nincs mese! Humor, vagy nem vicc? Bár az lenne!

 

Több, mint  két évtizede, hogy egy forrongó időszak után és következményeként született egy újszülött, aki ma már elvileg a legszebb ifjúkorban van. Az ő sorsa azonban tele volt hányattatással, kanyarokkal, sőt cikk-cakkokkal is. Hozzátartozói megosztottak lettek, az egységes öröm, amit születésekor mindenki érzett, az idő hátán messzeszállt.

Mi lesz veled, emberke? Fallada egykori kérdése húsbavágóan aktuális ma is.

 

 Mit legyen ezután, hogy ha már kiderült?…

 

1989-ben születtem, tehát huszonegy éves lány vagyok. Nem volt könnyű a születésem, de viszonylag szerencsésen, császármetszés nélkül jöttem világra. A Szervál nevet kaptam, részben a rendszerváltásra utalásként, részben pedig mert akkor még nálam volt a labda és az adogatás lehetősége.

 

Fogalmam sem volt, milyen jövő vár rám. De mert körülöttem a legtöbben bizakodóak voltak, magam is hittem a reményteljes jövőmben. Nem jártam iskolába, ezért, amit ma tudok, azt a magam tapasztalatai alapján tudom, olyan dolgokat, amelyeket kiizzadtam, kiküzdöttem, alkalmilag kiszenvedtem a sorsomtól. És nevelőim között nem sokan voltak, akik tudással rendelkeztek a „hogyan tovább” kérdéseiben. Ezért sok tapogatódzás, kísérletezés, próbálkozás alakította a sorsomat, váltakozó sikerrel. Nem volt kitől tanulni sem, mert akik tőlünk távolabb hasonló úton indultak el, azok is sok ösztönösséggel járták a maguk útját.

 

Már elég korán igyekeztek megkörnyékezni, sokan tolongtak körülöttem, hogy megkóstolják azt, amit nyújtani tudok. Így a húsosfazék gyorsan kiürült, kevesen bespájzoltak nagyobb ellátmányt (nem is mindig úgy, ahogy törvényileg és erkölcsileg helyes lett volna), többen pedig abban bíztak, hogy majd később megjön az eredmény. Ma már látható, hogy e várakozásukban sokan csalódtak, és a többség csak abban bízik, hogy az nem lehet, hogy most már előbb-utóbb ne legyen eredmény.

 

Első nevelőm a JÓZSEF volt, bizonyos szaktémákban nagyon felkészült, más (sajnos a legfontosabb) témákban viszont amatőr és koncepciótlan volt, pár dologban előre, sok dologban viszont hátra nézve akarta elrendezni helyzetemet. Emiatt elengedte a gyeplőt, más bájolgók is odafértek hozzám, dilettánsok vették kezükbe a nevelésemet. Ennek következményeként kialakult egy sor betegségem, romlott az állapotom, tüneteim egyre aggasztóbbak lettek.

 

Józsi elhalálozása után ELSŐ PÉTER vett át, de nem hosszú ideig, mert a gyámhatóság kurátorai kiszavazták az első adandó alkalommal, annak ellenére, hogy azt nyilatkozta, hogy nem lát saját magánál alkalmasabb embert arra, hogy engem jól kézbe vegyen. Ám nem hallgattak rá, sőt nagymértékben megvonták tőle a bizalmat. A saját cége is tönkrement, többször osztódott és egyre jobban eljelentéktelenedett. Végül napjainkra a kuratóriumból ki is esett.

 

Ezt követően a GYULA lett a gyámom. Ő összefogott másokkal, több nevelőszülő próbálkozott a korszerű nevelési módszerek alkalmazásával. Gyula azonban először csak kerülgetett, majd rájött, hogy az idő megy, az állapotom tovább romlik, így gyors beavatkozás kell. Egy radikális operációt végeztetett el a Bokros doktor úrral. Nem volt fájdalom nélküli, de következtében némi javulás állt be állapotomban. A változásokat sokan ellenezték (akkor is), de „átverték” a kurátorokon. Keserű szájízzel, de beletörődtek a terápiába. Sok vonatkozásban meg is lett az eredménye. Már kezdtem bizakodni, amikor — más egyebek mellett — a Gyula hibás nevelési elvei és megítélései miatt őt is kiszavazták mellőlem és így kénytelen volt átadni a gyámságot.

 

Ekkor jött a VIKTOR, aki addig is, aztán is abban a hiszemben élt, hogy ő a „Győző”. Ilyen formán kezdett el velem is bánni. Először megváltoztatta a nevelésemmel kapcsolatban Gyula által már elrendezett dolgok nagyobb részét, leállított, visszavont, módosított, miáltal a rokonaim jelentős tömege előtt nagyon antipatikus lett (pl. a budapesti, a nagyvárosi rokonaim előtt). Aztán ahogy a dolgaimat alakította a továbbiakban, az sem vált a javára. A körülöttem lakó, hasonló új formációkkal összeveszett, a korábbi keleti keresztapámat, akitől még mindig függtem gazdaságilag, megsértette, számos tanáromat kioktatta, vagyis jól összekuszálta a viszonyokat körülöttem. Abból kiindulva, hogy a Gyuláék sikeresen „átverték” a maguk csomagjait, ő is megkezdte az átveréseket. Csak ez másfajta átverés volt, itt a „Kayák”, „Ibrahimok” és más simlisek voltak a strómanok! És az állapotom ismét romlani kezdett, már kevesen bíztak a Viktor gyámügyi tevékenységében, aki egyre kevésbé hallgatott bárkire is, ezért adandó alkalommal leváltották.

 

És jött a MÁSODIK PÉTER, aki nagyon igyekezett a kedvemben járni, rokonaimat és már ismerőseimet is megkörnyékezte. Vagyis belecsapott a lecsóba! Én — bár már 14 éves voltam — naiv és gyanútlan módon beleestem egy csapdába. Elhittem, hogy az udvarlással együtt adott ajándékok anyagi terhei nem veszélyeztetik a jövőmet, nem jelentenek különösebb terhet. De jelentettek! Ez a következő vizsgálatoknál ki is derült és egyre többen állapították meg, hogy terhes lettem! Nem tudtam, mit kellene tenni, gyámjaim igyekeztek eltitkolni a szaporodó bajaimat. És ekkor a gyámügyi kuratórium úgy döntött, hogy Második Péternek, aki helytelenül becsülte fel a lehetőségeimet, aki tehát valójában engem teherbe ejtett, mennie kell, mert alkalmatlan a további nevelésemre.

 

FERENC vette át a velem összefüggő feladatokat. Első időben nem sokat tudott tenni, mert eléggé kész helyzet elé állították. Ezért addig, amíg a következő helyzetfelmérés, az esedékes szavazás el nem jött, nem akart nagyobb szelet kavarni a dolgok körül. Tett néhány kezdeti lépést, talán százat is, de ezek aprók voltak, a nagyobb léptékkel inkább kivárt. Ez azonban azzal járt, hogy az idővesztés miatt a terhességi megszakítás gyors lehetősége elveszett. A korlátozott mozgásteret a kurátorok is belátták (bár teljes mélységében nem tudtak az állapotomról) és újra Ferenc kezébe adták a gyógyító folyamat végig vitelének irányítását. És itt volt az a pillanat, amikor már nem lehetett tovább elhallgatni azt, hogy megesett lány vagyok, és hogy számos komplikációval kell számolni a várandósági időszakban, amíg sikerül megszülni az Új Egyensúly nevű gyereket, akit mindenki nagyon vár!

És összeültek a különböző agytrösztök annak kidolgozására, hogy a kihordási szakaszban mit kellene tenni, olyan körülmények között, amikor az asszisztencia egy része mereven elzárkózik minden együttműködéstől, ellenkezőleg, alkotó módon ellenkezik. Mindenki tudta, hogy az asszisztencia nélkül a számos szükséges műtét egy része nem sikerülhet, csak plasztikázni, részleges beavatkozást lehet végezni. Keserves viták, érvek és ellenérvek hangzottak el, hogyan lehetne rendbe tenni az egészségemet. Mindenki reformokat akart, de mindenki csak a másokat érintő területeken. A belgyógyász megreformálná a sebészetet, a sebészek a rehabilitációs részlegeket, az urológusok átszerveznék az ortopédiákat, a bőr- és nemibeteg gondozók pedig a szülészeteket. És kevesen beszéltek arról, hogy a legnagyobb bajok a szemészetnél és a fülészetnél voltak tapasztalhatók. Nem láttuk meg kellően a bajokat, és nem hallottuk meg időben az intő szavakat! Sajnos! A körülöttem lévő gondok szaporodtak, lassan kezelhetetlenné váltak, vagyis krízis alakult ki. És mert a világban másutt is válságba kerültek korábbi elvek, gyakorlatok és állapotok, így nevelésem egyre nagyobb akadályokba ütközött. Világossá vált, hogy egyrészt nem vallották be nevelőim a nevelésemmel kapcsolatos valós gondokat, hanem hazudtak, félrevezettek, beleestek saját és mások csapdáiba.  Ekkor már látszott, hogy Ferenc nem alkalmas, ezt maga is belátta és lemondott.

 

Ekkor tűnt fel a színen GORDON, aki vállalkozott arra, hogy a nevelhetetlennek látszó gyereket mégis egy kicsit „gatyába rázza”, vagyis megpróbál engem a helyes útra terelni. Egy évig igyekezett, ért is el részeredményeket, de számos alapgondot nem tudott megoldani, mert nagy ellenszélben nem haladt megfelelően a hajó.

Ekkorra már elszakadt a cérna mindenkinél, aki velem kapcsolatba került. És ahogy ilyenkor lenni szokott, szembefordultak egymással a nevelők, új nevelőjelöltek jelentek meg a színen. Amikor véleményt mondott minden illetékes, kiderült, hogy a kuratóriumból kiesett több régi, bekerült több új és a nagy többség az egyik nevelőszülőhöz csatlakozott, abban bízva, hogy végre valaki valóban érdemileg megoldja nevelésemet. És visszatért VIKTOR, aki már egyszer nem volt sikeres a nevelésemben, nem volt „Győző”, viszont tanulhatott a hibáiból. Ebben bíztak sokan, akik bizalmat szavaztak neki és bár ő ezt forradalomnak tekintette, én tudom, hogy csak arról volt szó, hogy mindenkinek tele lett már a… hócipője. Viktor új együttműködést hirdetett meg és ezt kérte mindenkitől és új utakat ígért. Ennek keretében minden „nemzeti” lett, mert olyan jól hangzott.

 

Hát itt tartok most. Mit tegyek, ha már kiderült az állapotom? A születendő kis gyereket, az Új Egyensúlyt nagyon-nagyon várom. De még hosszú a kihordási idő és ki tudja milyen lesz a vajúdás. Pedig érzem, hogy sokan figyelnek rám, itthon is, külföldön is. Sok a drukker, de sajnos sok az ellendrukker is. Én alávetem magam minden józan kezelésnek, de biztosítékot kérek arra, hogy nem újabb tévedések, hanem eredményt hozó beavatkozások következnek. Mert ha csak „kezelgetnek”, akkor gyermekem egészségesen soha nem fog megszületni! Ha pedig valami genetikailag hibás egyed teremtődik, attól mentsen meg a sors! És még egyet: egy elvetélést én már nem birok ki, akkor összeomlok én is, a tartozékaim is.

 

Édes kicsi babám, milyen jövőd lesz? Tele vagyok aggodalommal, tudom, hogy most kell némi radikális kezelés annak érdekében, hogy te végül is világra jöjj, de mégis fáj, hogy most nem egy derűs időszak elé nézek, a terhességemnek ebben a szakaszában. Különböző diagnózisok, terápiák látnak napvilágot, ki tudja, melyik lenne a legcélravezetőbb? Ilyenkor nem lehet, hogy sok orvos kezeljen. Legyen egy, de az rendszeres konzíliumok segítségével döntsön a kezelés módjáról. Imádkozok érted, magamért, mindannyiunkért. Ha nem is segít, de legalább lelkileg békésebb állapotba hozhat! Rám fér…

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bonifert Ádám
Szerző Bonifert Ádám 311 Írás
Álmodó realista vagyok, a magam módján írogató ember. Szeretem a baráti hangulatú, egymást segítő alkotó közösségeket, nem szeretem a marakodást és a klikkszellemet. De az értelmes vitákat elfogadom.