Boér Péter Pál : A kígyó

 

 

 

Esteledett. A derékig érő sűrű fűben, a háta mögött ropogó fegyverek elől, csendes lassú mozdulatokkal, hogy a növényzet mozgása az esti szellő mozgását ne haladja meg – ekképpen behatárolhatóvá téve saját magát az ellenségnek -, kúszott. Centiméterről, centiméterre – “nem sürget a tatár” -, gondolta. Az életben maradására ügyfélként egy fogadóirodában legfeljebb 50%-ot reszkírozott volna. Csendben kúszott a naplemente előtti késő nyári estbeforduláskor, látási viszonyai még csaknem tökéletesek voltak. Feszült volt és elfásult lelkületű. Annyi mindenkit látott már maga mellől kilőve összeesni, hogy saját halálának lehetőségét sem tudta túldramatizálni. Tisztában volt azzal, ha észreveszik, egy pillanat alatt – ahogy ezt ilyen körülmények között mondani szokás -, pontos találatot mérnek a mozgó célpontra. Éppen ezért érezte sokkal lényegesebbnek a lassú előrehaladást, mint a hebehurgya elkapkodott menekülést, ez ugyanis a biztos halált jelentette volna.

Minden idegszála feszült volt, beletörődő, vagy inkább tárgyilagos, hozzáállásától függetlenül. Ez a halálos veszedelemben, ha nem is elvárt, de természetes. Úgy jött neki, hogy felálljon és elrohanjon, de az esze a földre szegezte a biztonságos fedezéket nyújtó magas fűbe.

Kevés dolog tudta már meglepni, ám amikor szembenézett vele a kobra, elhűlt benne a vér. Ismeretei szerint a kobramarást nem szokás túlélni, nem is feltétlenül könnyű halál. De miért marná meg? Most jó vagy rossz, hogy mereven farkasszemet néz vele? Nem tudott mást tenni, hiába próbálta szemét becsukni, az idegei nem engedték. Nézték egymást az ösztönlény hüllővel, aki annyit érzékelhetett, hogy zsákmány van vele szemben, kúszó valami, de mindenképpen túl nagy. A nyelvét olyan tapogatózó, sziszegő, helyzetfelmérő módon ide-oda mozgatta, fejét felemelve várt valamire a katonától. Olyan értelmetlenül nézett, ahogy csak egy kígyó tud.  “Én el nem mozdulok, amíg el nem kúszik innen – gondolta a katona -, nem adok semmilyen támadásra utaló jelet. Másfelől miért ne marna meg? Ez a lábatlan lény nem hoz ésszerű döntéseket, a saját fajtáját is megeszi, ha éhes.” És nézte a kígyót, közben a ropogó géppisztolyok zaja egyre elviselhetetlenebbé vált a háta mögött. Egy villanás, és a vállába mart. Ordítani szeretett volna, de a méreg gyorsabban hatott, mint gondolta és négy-öt, hasonló villanásnyi mozdulat által megelőzött marás következett.

“Ez belém eresztette az egész méregállományát”, gondolta. Meglepetten tapasztalta, hogy nem tud túlságosan rettegni a minden bizonnyal bekövetkező halálától, semmivel sem jobban, mint a géppisztolyok zajától. Fel szeretett volna állni, hogy sarkon fordulva nekirohanjon az ellenségnek, és puszta kézzel törölje le egy szálig a föld színéről őket. Zavarta a zaj. Nagyon szerette volna becsukni a szemét, de már azt sem tudta. Felállni, sőt még mozdulni sem. Az egész idegrendszere – ami az izmok mozgatására hivatott – megbénult, a méreg kiiktatta a funkciójából. A feje lüktetett a fájdalomtól, úgy verte a dobhártyáját, mint arfikai dobosok a tam-tam-ot. Elkezdett cseperegni az eső, szája cserepes lett, szomjas volt. Rettenetesen zavarta, hogy nem tudja becsukni a szemét, hányingere lett, minden erejéből fel akart kelni. Ha már halni kell, katonához méltóan rohanjon neki az ellenségnek, ne így lemérgezetten, egy kígyó által.

Jól látta, az egykedvű bestiális hüllő éppen komor nyugalommal kúszott el jobb felé. A hideglelést és az izomgörcsöket rángatózás váltotta fel, semmijét nem tudta koordinálni. Elképesztő módon csak gondolatai maradtak tiszták, olyan felajzott, életért küzdő, halállal szembenéző épségűek. Hirtelen ütést érzett az oldalán. Rájött, hogy oldalzsákja a rángatózás következtében alácsúszott és kioldotta a vegyvédelmi öninjekciót, ez csapódott belé deréktájban. “Ez 15 percnyi életbenmaradást biztosít a vegyi fegyverek esetén”, gondolta. “Kígyómérgeknél biztosan semmi hatása nincs” és eszméletét vesztette az este beálltakor.

Arra ébredt, hogy szokatlanul pihentnek érzi magát. A nap már delelőn járt, így gyors számítással felfogta, hogy nagyjából 16 órát aludt. Legfeljebb annyira érezte rosszul magát, mint egy nagyobb vedelés utáni másnapos reggelen. Első gondolata az volt az volt, hogy felül. Mindenre jól emlékezett, a kígyóra, a marásra… és akkor kitépte az oldalából az injekciós tűt. “Ilyen nincs”, gondolta, ez vagy csoda, vagy megtalálta kobraméreg ellenszerét. Elmosolyodott, tudniillik, ha az ember pihent és az élete éppen nincs veszélyben, a humor is előbb-utóbb megkörnyékezi. Csendesen megfordult és hátranézett, senkit nem látott, senki nem lőtt. Majd ugyanolyan csendesen visszafordult és fordultában vette észre, hogy a tegnap még derékig érő fű ma olyan, mintha lekaszálták volna. A nyomok világossá tették, hogy az ellenség az éj leple alatt előretört. Őt valószínűleg halottnak nézték, vagy észre sem vették, a fedezék majdnem teljesen megszűnt. Előkotorta a messzelátóját és rádöbbent, hogy sok-sok kilométerre előre csapatmozgásokat lát. Miután hallani nem hallott semmit, vagy nem történt éppen harci cselekmény, vagy valóban nagyon messze voltak.

Felegyenesedett, kinyújtózott, roppantul szomjas volt, ajkai körberepedezetten, feltehetően a magas láz okán, sebesek voltak. Nagyon szeretett volna legalább egy kis nyálat nyelni, az esti esőnek, csak ruhája nyirkossága jelezte nyomát. Vacogott, de pihent volt! Emlékezett, hogy átjött egy nagyobbacska forráson, néhány arasznyi széles csermelyen. Felegyenesedett és elindult visszafelé. Jól teleitta magát, a gyomra nagyot kordult, és elindult a tegnap még veszélyekkel teli, életére törő ellenséges állások irányába, amely most a teljes biztonságot jelentette.

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Boér Péter Pál
Szerző Boér Péter Pál 751 Írás
Nagyváradon születtem, 1959-ben. Nem mondhatnám, hogy kesztyűs kézzel bánt volna velem az élet, de még a szorítóban vagyok! Családtagjaim hiperoptimistának tartanak, azt hiszem nem véletlenül. A humort – ezen belül a szatírát, abszurdot – és a romantikát egyaránt kedvelem. Empatikusnak, toleránsnak gondolom magamat. Egész életemet Erdélyben éltem, élem. Anyám révén erősen kötődöm a székelységhez, de Ők már csillagösvényen járnak Apámmal. Nagyon érdekel a teológia, filozófia, nyelvek, irodalom, és sok egyéb. Fiatalon kezdtem verseket írni, ám a rövid próza vált a nagy kedvenccé. Köteteim: 2010 – “Nagyító alatt” – novelláskötet 2011 – “Le a láncokkal” – novelláskötet 2012 – “A nonkonformista” – novelláskötet 2013 – “Engedélykérés”- novelláskötet 2013 – “Megtisztult ablakok” – regény 2016 – "Fenyőágon füstifecske" – regény 2017 – "Ködös idill" – két kisregény 2018 - "Szabályerősítő" (Válogatott novellák) - e-book Írásaim jelentek meg a Bihari Naplóban, a Reviste Familiaban, a Comitatus folyóiratban, a Várad folyóiratba, a Brassói Lapokban, a Reggeli Újságban, a “7torony” irodalmi magazin antológiáiban (2010-2016), a Holnap Magazin antológiájában, a Holnap Magazin nyomtatott mellékletében, az Irodalmi Jelenben, a kolozsvári Tribunaban, a bukaresti rádióban és máshol.” A világháló adta lehetőségekkel élek: Lenolaj irodalmi és kulturális műhely A Hetedik Héttorony irodalmi magazin MagyarulBabelben CINKE Holnap Magazin PIPAFÜST Szabad szalon Penna magazin Bukaresti rádió AlkoTÓház Weblapom: http://boerpeterpal.blogspot.com/