Nem hittek a szemüknek, amikor a Brassó pojánai üdülőközpontból pénz híján, felvonó helyett gyalogszerrel, két verseny között felkínlódták magukat a csúcsra, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a Bucsecs fensíkra. Nagy kínlódás volt, helyenként majdnem 90 %-os emelkedők, járhatatlan utak és az a mindenbe beágyazódott, negyedik versenynap utáni fáradtság. Józan ésszel jobban tették volna, ha sátraikban alszanak, mint a többiek. „Fiatalság, bolondság” – valami ilyesmi a „juventus ventus” nem szószerinti fordítása. Nekivágtak.Személyenként egy lej lett volna a jegy a felvonókabinra. A két vékonypénzű sporttárs pillanatok alatt vetette el a pénz herdálásának ilyen, már-már felháborító módját. Két indulásközt vártak és rájöttek, hogy ez nem villamos, itt nem lehet potyázni. – Blattolás kizárva, sportemberek vagyunk- gondolták így nyúzottan is. – Mi nekünk az a kis táv! Megszoktuk, hogy papíron tíz kilométeres pályán, ha a színtkülönbség és minden egyéb úgy diktálja, 25 km-nyit kell dagasztani. Megyünk fel!-
És mentek és csúsztak vissza, bokrok szaggatták amúgy is sebzett testüket, így nyár végén az országos terepfutó bajnokság kellős közepén. Az oldal meredeksége nem engedte a távolság felbecsülését, minden szakasz után, amikor egy olyan pontra érkeztek, amiről korábban azt hitték, hogy az csak a tető lehet, következett egy kevésbé meredek, amit egy szintén meredek követett. Visszamentek volna már, de verítékáradatban fürödve, a nyári kánikula elől fejükre kötött zsebkendővel úgy gondolták, most már csak azért is látni akarják a csúcsot.
– Mi van ott fenn, amiért a sok turista fellebegteti magát? Ők többet látnak a felvonókabinból, mi viszont innen jobban látjuk a felvonókabint, a félelmetesen ingatag imbolygást, a gyengén kifeszített logó drótköteleken, nyikorgó, ide-oda lötyögő, alig megzsírozott csigakerekeken.
Látványnak életveszélyes volt.
– Jól döntöttünk öregem, innen már nagyot nem eshetünk.
– Biztos, de nézz vissza!
Ez egy nagyon meredek szakaszon volt, ahonnan az indulási pontot zavartalanul lehetett látni és úgy tűnt, mintha meredek falon jöttek volna fel, mint a legyek.
– Ne ijesztgess! Különben nem vagyok ijedős…
-Majd lefelé meglátjuk, mert lefelé is pont így fogunk menni, ugyanilyen nem kocaturista gyaloglással, mint most.
– Ez az egy biztos, én ugyanis pénzt ezért az élvezetért nem tudok kidobni. Figyeld, ahogy lötyög ott, képzeld el, ha lezuhan. A legtompább szakaszon is tovacsúszna és a tisztásig görögve, gurulva, szerteszét lapulva meg sem állna, azt senki nem élné túl.
– Úgy látom, mintha tényleg gyáva lennél. Dehogy vagyok! A főnök kijelentette, hogy a Cenkre felmegyünk ugyanilyen körülmények között.
– Hú, a mindenit, ezt nem kellett volna mondanod!
– Csak nem vagy gyáva?
És mentek. Majd egy órányi kínlódás után, végre egyenletesebb terepviszonyok közé kerültek, néhány menedékházzal tarkított területre, ahol egész egyszerűen a felvonó is megfordult és utasait lerakva indult lefelé.
– Nem csúnya hely, de ehhez hasonlót ezrével láttunk már, mint professzionális természetbúvárok.
-Most kihúzom magam, te is húzd ki! Állj vigyázzállásba!
– Mit hülyéskedsz!
– Éppen most léptettél elő mindkettőnket professzionális természetbúvárrá.
– Ja, hát valami olyasfélék vagyunk, igaz nem mélytengeriek, de hegyeket, völgyeket, erdőket, írtásokat, patakokat ismerünk bőven.
– Igen, megmondom őszintén, engem is meglep. Ezek a gerendaházak gyengébb vonzerővel bírnak, mint lent
a tisztáson bármelyik. Azokhoz képest vityilók.
– Alig lézeng itt valaki. Megjegyzem, a magam részéről nem szeretem a természetben a zsúfoltságot. Valaminek mégis kell itt lennie, amiért feljönnek. itt még van egy kis emelkedő, nézzük meg, talán ráakadunk a rejtett kincsre, amiért felzarándokolnak.
És jött a döbbenet. Alig száz méternyi kaptató után, visszahökölve, hogy bele ne sétáljanak a szakadékba,
rácsodálkoztak a szorosra. Kisebb sziklaormokra felmászva , azokat kilátónak használva, belenéztek a jókora mélységbe. Zoli megszólalt.
– Van itt még néhány méter, azt hiszem az a legmagasabb pont, menjünk nézzük meg.
Felmentek. Valóban, onnan már minden irányba csak lefelé lehetett látni. Leírhatatlanul pazar panoráma tárult eléjük. Csabesz odamutatott.
– Ott valami emléktábla van. Valaki lezuhanhatott, vagy valami fontos személy járt itt.
Egy mélyen betonba öntött, ronda tömör acél, egy méter átmérőjű, két arasznyi magas, otromba borzadmány hirtelen megmutatta igazi arcát. Nem volt ugyanis világos, hogy egy normális emléktáblát miért, kishíján atomrobbanást is túlélő szerkezetűnek rondították oda a következő szöveggel három nyelven: „Éljen a Román Kommunista Párt!” Ekkor a két srác, alig 18 évesen, levegőért kapkodtak a döbbenettől és szinte egyszerre jelentették ki, hogy ezt valahogy szét kéne verni.
Szemlátomást, akik alkották a művet, épp erre a reakcióra számítottak, nem lehetett szétverni.
Ott fent, a csoda tetején belerondított a szerencsétlen turista azon képzetébe, hogy most legalább jó messze van ezektől az idiótáktól.
Legutóbbi módosítás: 2010.07.30. @ 09:51 :: Boér Péter Pál
