Elképzeltem magamban annyiszor, hogy hozzám az éjben valaki szól, egy tiszta hang énekel, vagy beszél, suttog, szaval, vagy csak elmesél titkokat, és rejtélyes meséket, melyben üzenet van, sőt ígéret, szól arról, hogy milyen a végtelen, honnan jön hozzám ész és értelem, hogy honnan támad fel, mint egy tündértánc, az érzelem, mely szívnek gát és sánc, hogy miből keletkezik néma vágy, és mitől ilyen, amilyen a világ.
Elképzeltem már sokszor magamban, hogy mi lenne ha… de a csendes dallam bennem csak cseng, majd lassan elenyész, amiben élek, csak megkezdett, félkész, ujjaim közül folyik az idő, számos mag elhal, bár néhány kinő, kóróvá száradt tervek kötege kíséri utam, mint jövő előlege, jelezve azt, hogy bárhol lesz a vég, nem fogom hinni, hogy most már elég, még kapaszkodni fogok a jelenbe, hogy ne hulljak át a végső verembe.
Elképzeltem már gyakori módon, hogyan lépjek át fájdalmakon, gondon, magam mögött hogyan hagyjam azt, ami keserít, és nem ad vigaszt, hogyan hagyjam el mind a könnyeket, hogyan ne bántson semmi környezet, miként hitessem el majd önmagammal, hogy a reménység bennem van, mint halk dal, és gyakran csendül tiszta dallama, húrok zengenek, s mintha hallana lelkem valami iránymutatást, hogy elhiggyem, hozhat a jövő még mást.
Elképzeltem már, haj, de mennyiszer, hogy a szerelem engem elvisel, és nem csalódás, tévedés, rossz álom, úszik a tóban, ahol megtalálom az élet vízét, azt a mondhatatlan delejes rejtélyt, ami halhatatlan, amit csak érzel, de soha nem tudod elmondani, csak utadat futod utána, kergetve kék madarat, föld vonzásában és égi fény alatt,, ami csak tiéd, ami egyszeri, és mások sem tudják megfejteni, s bár meglehet hogy magad sem érted, de általa lesz varázsos az élet.
Elképzeltem már, hogy a képzelet teremt nekem egy másik életet, ahol a jó és szép uralkodik, és minden sötétet fénnyel meghódít, ahol igazgyöngy minden egyes szó, ahol átlátszó, tiszta a való, ahol nincsenek alattomos vágyak, s harag, gyűlölet a szívben nem támad, ahol bizalmon épül kapcsolat, és szeretet sző össze kapcsokat, és kívül hordja mindenki a szívét, hogy együtt fussák be égi pályák ívét.
Elképzeltem már… haj, de mennyi mindent, eszményt és hitet, amiben hittem, hogy miként kéne ezt a világot átformálni, hogy ne legyen átok,, csak áldás minden lelken, mely itt kószál, mely tisztán halad és megáll a jónál, mely kristályszemek tűzével láttat, és remény, bizalom erejével áthat, mely elhiteti, hogy jutalom az élet, mert nem tartozékai a szenvedések és lehet megtisztult lélekkel élni, nem kell rettegni, szorongani, félni, hisz miattunk van mégis e világ, s eltöröl minden teremtéshibát.
Mikor beléptem az életvadonba, ráakadtam ott mindenféle nyomra, róka csapáson, farkas ösvényen, medvék útjain, szarvaslakta réten estem csapdába, hulltam verembe, elbújt előlem gyakran a szerencse, homokvárakat építettem, s vártam, hogy csoda teremjen minden egyes várban, de elfutottak előlem az álmok, kifakultak az égi szivárványok – és megértettem, hogy ha szépre várok, építsek magam egy álomvilágot.
Ekkor lettem én újra álomlátó, csodát teremtő és nem csodaváró, és újólag kezdtem elképzelni azt, ami a földön nem taszít, de maraszt akkor is, ha fogy belül a fény, ha már tudom, hogy mégsem az enyém az élet vize, a tündérek tava, nem volt, nem lesz enyém a lét java, s elszálló felhők ágaira fekve úszok majd egyszer át a végtelenbe, hogy megkeressem azt az álomvilágot, amit képzeletem már régen meglátott, és ahol rám vár egy nyugodt fészek, egy pont, amelyen talán tovább élek, de nem kell már az álmokat kergetnem, mert ott születnek körül, s nemcsak bennem, és ott leszek talán én is egy küldött, akit az ember csak előre küldött, mert jönnek majd a többi lelkek sorban, mindenki, aki létezett a „volt”-ban, hogy felépítsünk egy új Édenkertet, csak úgy magunknak, mi, kárhozott lelkek, ahol nem lesz sem tilalomfa, sem más, hanem szabadon hullik ránk az áldás, ahol nincs kígyó, nincs viszály, nincs kétely, ahol az ember a magasba ér fel, és alkot jelent, szépséges jövőt – mert győzni fog majd minden rossz fölött.
És azt hiszem, hogy minden karácsony egy üzenet, mert átjön a varázson egy angyalsereg, és fülünkbe súgja, miközben halkan peng a hárfa húrja, hogy nézzünk magunkba, hisz minden értünk lett, minden teremtés, genezis, és jó tett, minden miénk, a jó és a rossz is, múltban, jövőben és teljességgel most is, és minden szívben, akarja, vagy nem, valami szeretetvirág megterem, és igazgyöngyök díszítik az ágat, selyemszálakkal borítva a fákat, s míg angyalmosolyok világítanak, s koszorút fonnak nap-, s holdsugarak, s valaki azt mondja, hogy „kellesz” – a világ is egy árnyalttal jobb lesz.
Ilyenkor mondjuk: „Boldog karácsonyt!”, és túllépve a boron és kalácson a szívet nyújtjuk egymásnak, hogy „tiéd”, elmormolunk pár tisztahitű igét, és elhisszük, hogy mégis jó az ember, s ha most még gyakrabban jelet adni nem mer, mégis karácsony fényei teszik, hogy a világ összeölelkezik, és összeérnek a szemsugarak, káprázik bennünk égi sugallat, s mint párhuzamosok a végtelenben, találkozunk a megnyugvó jelenben, te is, és én is, és mindenki aki, erős magának bevallani: ember vagyok és nem is akarok más lenni, hiszen csak azért vagyok, mert két angyal egyszer, rég, valamikor emberré lett, talán épp karácsonykor és ezért halljuk az angyalmisét – embernek maradni ősi kötelesség.
Lám, megnyugszom, ha önlelkembe nézek, s múltat, jelent, sőt jövőt megidézek, mert hisz sokaknak testet öltött Isten súgja meg most, hogy vesztett élet nincsen, egy pillanatban is öröklét rejlik, s ha titkainkat egyszer megfejtik valahol, valakik, rájönnek erre, mert mikor a szív lesz szeretettel telve, az összeérő kezek, mint a bársony simogatnak, s bátorítón átölel karácsony.
Legutóbbi módosítás: 2009.12.25. @ 12:37 :: Bonifert Ádám