S. Szabó István : Szalámi

*

 

 

 

 

Lassan haladt a sor, melyet egy idősebb, kifestett hölgy tartott fel. A vásárlók a nagy hőség ellenére türelmesen várakoztak.

    — Józsikám! — mondta a nő. — Abból a combból kérek fél kilót, és három szelet karajt.

    Józsi, a hatalmas termetű hentes szuszogva szeletelte a húst, papírra dobra, megmérte.

    — Kicsit több, maradhat? — kérdezte.

    Persze, hogy több volt, mivel bal keze lefelé húzta a mérlegtányér azon részét, melyen az áru volt. Józsi csalt. Ez még az átkosból maradt a vérében, hisz akkor abból élt a hentes, amit a mérleg nyomásával megkeresett magának. Abból élt a zöldséges is, a vendéglátós is, hogy csaltak, átverték a vevőt. Aztán van, aki az idők folyamán leszokott erről, és van, aki nem. Józsi nem.

    — Maradhat — mondta a nő, aztán fizetett és távozott.

    Egy idős, rosszul öltözött bácsika következett. Józsi még sosem látta itt. Gyanakodott. Tán csak nem APEH bérenc? — gondolta, és elhatározta, kedves, udvarias, és becsületes lesz ezúttal.

    — Mit tetszik parancsolni? — kérdezte.

    — Jó napot! Szalámit szeretnék — mondta az öreg.

    — Milyet parancsol a kedves vevő?

    — Szalámit kérek — ismételte a bácsi.

    — Milyen ízű szalámit? — tette fel a költői kérdést Józsi, és türelmesen várakozott.

    — Szalámi ízűt. Tudja, ha szalámit veszek, akkor szalámi ízűt szeretnék enni — felelte a vevő.

    — Értem, kedves uram! — mondta a hentes olyan hangon, mint ahogy a pszichiáter beszél a bolondokkal. — Nézzük akkor! Van natúr, aztán csípős, és kevésbé csípős. Azon kívül van még német fajtájú nyári, gyorsan érlelt téli, lassan érlelt főszeres, kevésbé főszeres, és fűszermentes. És ha benyúlok a pult alá, akkor tán még találok egy fél rúd borsosat is. Tehát, melyikből parancsol a kedves vevő?

    — Olyan nincs, amelyiknek szalámi íze van? — kérdezte a bácsi türelmesen.

    Közben mögötte már morgolódtak az emberek.

    — Uram! — fújtatott Józsi. — Biztosíthatom, hogy mindegyiknek szalámi íze van.

    — Mind egy ízű?

    — Hogy lehetne mind egy ízű, kedves uram? — kérdezte Józsi, és az agyvérzés kerülgette. — Ennek paprikás íze van, ennek borsos, ennek…

    — Hát maga mondta! — vágott közbe a bácsi. — Azt mondta az előbb, mindnek szalámi íze van.

    — Persze.

    — Ne perszézzen! — csattant fel az öreg. — Hülyének néz? Utána meg azt mondta, ennek paprikás íze van, annak meg…

    — Most szórakozik velem? — emelte fel Józsi a hangját.

    — Én? Hát maga néz hülyének engem! El akarja adni azt a szalámit, és azt mondja rá, hogy szalámi! — dühöngött a vevő.

    — Hát persze! Mert szalámi! — üvöltötte Józsi.

    — Nono! — fenyegette meg őt ujjával az öreg. — A szaláminak szalámi íze van! — magyarázta. — Tudja, mint régen, békeidőben.

    — Uram! — kulcsolta össze kezeit a hentes. — Most is béke van. És most a szaláminak ilyen íze van, világos?

    — Milyen?

    — Mit milyen?

    — Milyen íze van a szaláminak?

    — Megőrülök! — vágta földhöz sapkáját a hentes. — Lassan mondom, hogy megértse! A szaláminak most ilyen íze van, amit elmondtam. Borsos, paprikás, csípős, satöbbi! Kér valamelyikből, vagy nem kérő

    — Persze, hogy kérek. Azért jöttem, nem?

    — Rendben! — mondta Józsi, erőltetett türelemmel. — Kezdjük elölről. Melyik szalámiból kér a kedves vevő?

    — A szalámi ízű szalámiból.

    — Tudja mit? — csattant fel ismét a hentes hangja. — Nincs! Elfogyott! Sose volt! Megértetted, te nyomorult, te boltosok réme! Most mondd, kérsz valamit? Ha nem, akkor húzz innen, és ne tartsd fel a sort!

    — Felháborító, hogy beszélnek itt az emberrel! — kiabálta az öreg. — És ne tegezzen! Vagy, tudod mit? Szerbusz, kedves öcsém! Adj légy szíves húsz deka párizsit, és nem baj, ha nincs párizsi íze, a macskának lesz.

    Józsi fuldoklott a dühtől. Egyben vágta le a húsz dekát, ami így lett vagy fél kiló. Le sem mérte, becsomagolta, az öreg elé hajította.

    — Nem kell fizetnie, a vendégem volt! — üvöltötte. — De többet nem akarom itt látni!

    A bácsi eltette az árut, kitotyogott a boltból. Odakint a felesége várta.

    — Na? — kérdezte.

    — Rendben — felelte.

    — Az jó! Akkor még mindig maradt kétszáz forintunk — lelkendezett az asszony. — Eszünk egy fagyit?

    — Fagyi ízű fagyit? — kérdezte nevetve az öreg.

    Kézen fogta a feleségét, és elindultak a cukrászda felé. 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045