Karton világot adjatok, csak soha ne essen az es?
Puha falához verhessem önmagam minden reggelén
Bels? kollázsom kibuggyanó nedves halmait
Szépen kupacba rendezve mondhassam ez vagyok én.
Posztmodern posztóján a terül? világnak horizontjáig
Rakásomból lakomázva fogam törtéig csinálom szüntelen
Eltolható id?keretben úszom én, faltól falig remegve húzom
Szabadulni világi sémáktól tüntetésemben, elt?ntetésemben.
Akarom a felszívódást, ajkaim harapják darabokra magam,
Túllódulni gyengeségen, er?tlen id?be habozni fel,
Kortalanná évülni, míg magára ismer a sorstalan sokaság,
Míg elvonulni mindenki magától, a puszta létezést?l mer.
Rávágni az ajtót a teljesen nyilvánvalóra könnyedén,
Rázárni a reteszt és hallani, ahogy törnek a tányérok,
Megmagyarázni egyenként a rút hasztalannak,
Isten lát, ha istent látsz, nem csak bámészkodsz…
Legutóbbi módosítás: 2009.09.23. @ 12:02 :: Szendrői Csaba
