Sonkoly Éva : Utolsó utazás

Valahova, messze.*

 

Még napsugaras az ősz. A fák lombsátrukkal  nagyobb árnyékot rajzolnak elém, mint gondoltam.

Ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy lesétáljak a folyópartra. Tudom, ott már várnak. Egy Csónakos. Magányos csónak, csak nekem.

A víz felől hűvös szél lengedez. Így van ez mindig itt a parton. Arrafelé lejt az ösvény. Még visszafordulhatnék, de már nincs értelme. Miért is jöttem? Mert szeretnék már mindent magam mögött tudni, itt hagyni ezen a parton.

Belépek a csónakba, hirtelen hideg lesz. A Csónakos arca láthatatlan, némán int, s én engedelmesen végigfekszem a csónak fenekén, a kemény deszkákon. Lecsukom a szememet. Most érzem, hogy nem nyithatom fel többé. Szempilláim mögött hirtelen éles fényt látok. Nyári napfény az. Két gyermek, egy fiú és egy lány labdával játszanak. Elvették a kicsitől, aki a nagy kapualjban sír. Tudom, ők az én gyermekeim. Szeretném kinyújtani a kezemet, a sírót megvigasztalni, s mindhármat magamhoz ölelni, de nem lehet. Nincs visszaút. Különben is a dolgok régen történtek, csak olyan valóságosak, mintha most lenne minden.

A csónak lassan messze vizekre ér. Alkonyodik. A parton — tudom — egy férfi áll. Integet. Nekem int. Hív haza. Hová? Hol van az, amire gondolok? Haza? Milyen messze van innen, milyen messze volt, milyen régen!

Az otthon, az igazi otthon melege átjárja a csontjaimat, mert ezek már csak csontok. Didergek. Már nem emlékszem az otthonomra, csak a küzdelmekre, az újra teremtésekre. A kudarcokra. Ebben a percben tudom, jó helyen vagyok itt, s jó helyre visznek.

Igaz, arról a helyről még senki sem jött vissza, de úgy érzem, ott jó lehet, minden eddiginél jobb.

Koppan a csónak orra, mintha valamilyen vasajtóba ütközött volna.

— Vidd vissza! — hallottam csukott szemmel.

A Csónakos érezhetően ellökte a vízi járművet, s visszafelé utaztatott. Csak gondolatban kérdeztem.

— Kaptál még egy esélyt! — szűrte dühösen a fogai között. — Valakinek nagyon fontos vagy odafenn, vár! — s evezett kitartóan.

 

Megérkeztünk. Partra dobott.

Ülök a vízparton, nézem a hullámokat. Fodrozódnak, lassan csendesednek, s mint egy tükörben, ott látom meg őt, aki vár. Félek, ha megfordulok, eltűnik előlem…

— Bátorság, kislány! — bíztatom magam.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.23. @ 07:53 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 578 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"