Sonkoly Éva : Végre, megtaláltam! 5.

Péter boldogan hallgatta Anikó önfeledt csacsogását a telefonban.*

 

  

Magában csodálkozott, hisz alig váltak el, s a kis fájó fejével már rá gondol, hívja. Haza sem ért még, félreállt az autóval, hallgatta. Nézte az elsuhanó kocsikat és csodálkozott, hogy vált Anikó a szeretlek témáról a gyermekeire. Jól esett hallgatnia. Mióta együtt nyaraltak úgy érezte újra találkozott az érzéssel, amit szerelemnek neveznek. Azt hitte vele, a két gyermekes elvált férfivel ez már nem történhet meg. Anikóból azonban valami határozottság, kedvesség sugárzott mindig, s mint nő roppant vonzó volt számára. Az azonban, ahogy a gyerekeivel, az a sehogysem… zavarta Pétert. Napok óta gondolkodott, ha választania kellene… de úgy tűnik, nem kell. Anikó hétvégi kirándulást javasol, úgy négyesben, a gyerekekkel.

Vidáman fordult be a magányos, kertes ház garázsa elé. Még soha nem látta ilyen otthonosnak jó ízléssel tervezett házát, amely évek óta olyan üres volt Ágnes és a gyerekek nélkül.

Két éve vált el. Ágnest elvitte az élet, így gondolt rá. Pedig az életnek volt neve is, Tamás, a legjobb barátja. Amikor váratlanul érkezett haza egy vidéki útjáról — emlékezett —, Ágnes és Tamás a hálószobában… Szóval akkor történt, hogy valami véget ért az életében. Ágnes elvitte a gyerekeket. Annácska még csak két éves volt, Petike négy. Azóta olyan vándormadárnak érezte magát itthon.

Beállt a garázsba, s elégedetten gondolt a szombati napra. Mit is mondott Anikó? Szigetvár? Várlátogatás a gyerekekkel, séta, fagylalt, valahol a vár körül. Esetleg fürdő, gondolta. Nemrég nyitott egészen új.

— Már csak egy nap. Milyen jó lenne! — ábrándozott.

Hogy minden simán menjen, felhívta Ágnest, aki az utóbbi időben olyan feltűnően szívélyes volt vele.

— Elvigyem a gyerekeket? — kérdezte most. — Én egyedül leszek, ráérek, s szívesen… — hadarta.

— Köszönöm, majd értük megyünk! — mondta Péter.

— Megyünk? — hallotta, olyan furcsa hangsúllyal a kérdést Péter.

— Igen, Anikóval — válaszolta.

— Csak nem a munkahelyedről az a… — Ágnes elharapta a mondat végét.

— Mondd csak nyugodtan! — biztatta Péter. — Az a kedves nőci.

— Ugyan, Péter! — szinte visszhangzott a készülék. — Tudhatod, hogy nem erre gondoltam, te leszel a sokadik aranyhal az életében, csak nehogy fennakadj a hálóban! — aggodalmaskodott Ágnes, aztán kikapcsolta a telefont.

Péter gondolkodni kezdett, bár tudta nem jó jel ez a szerelemben. Sokadik? Hallott egyet-mást Anikóról, de nem érdekelte. Az a múlt, s a most, most van. Szereti őt, érezte.

Bekapcsolta a számítógépet. Szigetvár… hétvégi programokat keresett.

 

Anikó úgy érezte valamit jól indított el, de hogyan csinálja végig, azt nem tudta. Az ő életében Péternek volt helye, de valahol a két gyereknek alig. — Mi is van Szigetváron? Hogy’ juthatott pont ez az eszembe? — töprengett.

Az ablakhoz ment, hogy becsukja. Élénk szél lebegtette a függönyt. Megfordult, s a szoba ajtajában eszébe jutott András. Hogy is volt? Itt vádolta, hogy neki csak jó játék az élet mindenkivel. Vajon komolyan gondolta?

— Ahogy akkor nézett, s nem is rám! — leült, lehunyta a szemét és hasonlította a két férfit. András, akit csak futólag ismert, de valahol a lelkében olyan hamar befogadta, s Péter. Az a pár hét mióta ismeri, úgy közelebbről. Mosolygott, csukott szemmel, s emlékezett az ölelésére. Igen, be kell vallania Péter remek szerető. Milyen lett volna András? Olyan, mint másokkal, hiszen ő mondta „egyszer élünk”.

Ezen elgondolkodott. — Egyszer! Én is! Akkor? Talán, ha jobban megismerném? — homlokát ráncolva gondolkodott.

Játszott kezében a telefonnal, forgatta, kényelmesen elhelyezkedett a fotelben. Szálltak a gondolatai, messze. Már azt sem tudta mit csinál. Keresett a névsorban. V…Valaki.

Egy gombnyomás, a telefon kicsengett.

— Tóth András! — zengett Anikó fülében a rég hallott kellemes bariton. — Halló! — visszhangzott még.

Anikót hirtelen valami könnyű remegés fogta el, mély lélegzetet vett, s maga sem hitte milyen magabiztosan indított egy könnyed csevegést…

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.04. @ 10:35 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"