A Keleti pályaudvar várótermében ülök, vonatra várva. Másfél óra, unaloműzőnek könyvet olvasok. „Az utolsó előtti álom” címmel. Érdekel. Az utolsóról van elképzelésem, a másikat most élem. Érdemes arról is tudni, más mit gondol felőle. Úgy fél szemmel rálátok egy velem csaknem egykorú házaspárra. Szendvicset esznek, csendben beszélgetnek. Ha jól hallom, azonos vonatra várunk. A feleség türelmetlen. Gyakran kimegy megnézni, melyik vágányról indul vonatunk. Bosszúsan közli, még mindig semmi. Aztán elmegy kávéért.
A férfi utolsó szendvicsét is elfogyasztotta, amikor látótérbe kerül egy hajléktalan, borostás ember. Kezében szatyor, abban üres üvegek zörögnek. Engem szinte észre sem vesz, amoda igyekszik.
— Van egy szendvicse? — kérdezi.
— Ha előbb jön… Most ettem meg az utolsót — mondja a férfi.
Felém fordul az újonnan érkezett.
— Van egy szendvicse?
Én már korábban elfogyasztottam.
— Sajnos, nincs.
Újra a férfinél próbálkozik.
— Tudna adni pár forintot? — kérdezi. — Ma még nem ettem — mondja lehajtott fejjel.
Megsajnálom, gondolatban már a pénztárcámban keresgélek.
— Csak egy ezres van nálam, tudja, Pécsre utazom, addig még nekem is szükségem van némi költőpénzre. Sajnos apróm meg nincs — hangzik a válasz.
— Az nem baj, tudok visszaadni egy ötszázast! — igyekszik gyors válaszával a hajléktalan.
Megdöbbenek. Jól hallom?
Biztosan, mert válasz is érkezik hamar.
— Mondtam, erre a pénzre nekem is szükségem van, sajnálom.
Felém néz, érdeklődve.
— Egy kis pénzt, ha adna, megköszönöm! — próbálkozik itt is.
Átfut rajtam a gondolat. Tud visszaadni. Ötszázast. Odakint háromszázhatvanért kap egy igen tisztességes adag szendvicset. Ma még nem evett? Nézem a szatyrot. Borosüvegek sorakoznak benne, üresen.
Hirtelen tréfálkozni van kedvem.
— Tudja, nekem meg csak bankkártyám van, sajnos — válaszoltam.
Lemondóan legyint, kisétál.
Nem tudom, sajnáljam, vagy… Gondolkodom.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.29. @ 12:18 :: Sonkoly Éva
