Sonkoly Éva : Ilyen is van

Sajnáljam, vagy…*

 

A Keleti pályaudvar várótermében ülök, vonatra várva. Másfél óra, unaloműzőnek könyvet olvasok. „Az utolsó előtti álom” címmel. Érdekel. Az utolsóról van elképzelésem, a másikat most élem. Érdemes arról is tudni, más mit gondol felőle. Úgy fél szemmel rálátok egy velem csaknem egykorú házaspárra. Szendvicset esznek, csendben beszélgetnek. Ha jól hallom, azonos vonatra várunk. A feleség türelmetlen. Gyakran kimegy megnézni, melyik vágányról indul vonatunk. Bosszúsan közli, még mindig semmi. Aztán elmegy kávéért.

A férfi utolsó szendvicsét is elfogyasztotta, amikor látótérbe kerül egy hajléktalan, borostás ember. Kezében szatyor, abban üres üvegek zörögnek. Engem szinte észre sem vesz, amoda igyekszik.

— Van egy szendvicse? — kérdezi.

— Ha előbb jön… Most ettem meg az utolsót — mondja a férfi.

Felém fordul az újonnan érkezett.

— Van egy szendvicse?

Én már korábban elfogyasztottam.

— Sajnos, nincs.

Újra a férfinél próbálkozik.

— Tudna adni pár forintot? — kérdezi. — Ma még nem ettem — mondja lehajtott fejjel.

Megsajnálom, gondolatban már a pénztárcámban keresgélek.

— Csak egy ezres van nálam, tudja, Pécsre utazom, addig még nekem is szükségem van némi költőpénzre. Sajnos apróm meg nincs — hangzik a válasz.

— Az nem baj, tudok visszaadni egy ötszázast! — igyekszik gyors válaszával a hajléktalan.

Megdöbbenek. Jól hallom?

Biztosan, mert válasz is érkezik hamar.

— Mondtam, erre a pénzre nekem is szükségem van, sajnálom.

Felém néz, érdeklődve.

— Egy kis pénzt, ha adna, megköszönöm! — próbálkozik itt is.

Átfut rajtam a gondolat. Tud visszaadni. Ötszázast. Odakint háromszázhatvanért kap egy igen tisztességes adag szendvicset. Ma még nem evett? Nézem a szatyrot. Borosüvegek sorakoznak benne, üresen.

Hirtelen tréfálkozni van kedvem.

— Tudja, nekem meg csak bankkártyám van, sajnos — válaszoltam.

Lemondóan legyint, kisétál.

Nem tudom, sajnáljam, vagy… Gondolkodom.

 

Legutóbbi módosítás: 2009.09.29. @ 12:18 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 579 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"