Bárhol is kell több időt eltöltenem, soha nem unatkozom. A világ tele van számomra nézni, megfigyelni valóval, és mindig rá kell csodálkoznom valamire, valakire.
Az biztos, hogy minden alkalommal, amikor ott várakoztam, akaratlanul is őt figyeltem. Betegszállítók hozták a legtöbb embert, de őt szülei kísérték. Várta a többiekkel, hogy átöltözhessen a kezeléshez. Mint minden harmadik napon… Megtudtam, alig életének több mint a felét kórházakban töltötte.
Huszonöt éves, korának sok jellegzetességével áll ott a folyosón.
Hm. Ennyi idősen én azt hittem, enyém a világ, még a jó Isten se tud megakadályozni terveim megvalósításában. Az erőm végtelen, s ha nő vagyok is, mindent elbír a vállam. De ő nem látszik erősnek.
A sok idős ember között, lehetetlen nem észrevenni. Pedig magasságban alig tűnik ki a megtört testek közül.
Nézem, mennyire keveredik benne a kisfiú, kamasz és a már felnőtt férfi. Vékony, törékeny csuklóján lötyög a „komoly” férfióra, fülében messziről látszik a kicsi ezüst karika. Szőke haja alig pár milliméter hosszú, így érdekesen szinte glóriát von a feje köré, ahogy a napfény előtt áll. Boldog, élettel teli mosolygós szemei szinte ragyognak a szemüveg mögül. Akaratlanul is húzódik a szája annak, aki ránéz. Mégis, az érett emberek komolyságával beszélget a már megérkezett betegtársaival.
Egy kis időre eltűnnek a szemem elől az öltöző ajtaja mögött, majd libasorban megjelennek: ki tréningruhában, ki csak kényelmes pamutöltözékben.
Megint mosolyognom kell. Attila – persze, már tudom a nevét is – pizsamában, s egy pufi, kutyafülű mamuszban csoszog a kezelő felé. Vidáman vált szót az ápolónőkkel és megint eltűnik egy ajtó mögött.
Végleg. Soha többet nem látom az életnek ezt a kis csodáját… Édesanyja zokogása most is a fülembe cseng.
09.09.08.
Legutóbbi módosítás: 2009.09.08. @ 20:56 :: Pulai Éva
