A Nap megébredésével egy id?ben ? is ébredt. Márpedig a Nap ma hat óra el?tt hat perccel a Bika jegyében ébredt: hát valahogy ekkortájt ébredt ? is.
A Bikában.
Az alvásvég els? percei jó pár éve nem voltak már vidámak vagy könnyedek: sokszor nem tudta, hol van, és a lezárt palettákon bevetül? halovány, szürke, gyér fény is gyakran játszott félszerzet? tudatával.
Mint most is.
Mert hát lehetett-e valóság az a fekete árnyalak avagy álomlény, mely ki- és beugrándozott a zárt ablakon?
No, csak nem egy rém?
Banquo-szelleme ugrál át meg el az ablakon?
„Valaki vagy? Megállj!” – kiáltja a költ?, persze csak úgy magában és csak félálomban.
Mentsen az Úr attól, hogy hallatsszék!
„Nem úgy! Állj meg te, s mondd, ki vagy!” – vág vissza a fekete árny.
Ez nagyon tisztességtelen visszavágás volt.
„Fiam? Te vagy, Hamnet?” – kérdezte újragondolva a helyzetet.
Aztán meg azt:
„Lady? Ön az, Black Lady?”
Mármost az ablakra vetül? fényárny-jelenség nem felel. De egyáltalán semmit sem felel!
Persze, csak egy percig tartott ébred? tudata káprázata, aztán már tudta: a szürke hajnal ébred? fényei játszanak ébred? fantáziájával.
Alig kicsinyke szerelemre való id? telt el, ágyban-forgolódó kis id?, aztán megnyílt a hálószoba ajtaja: nehéz tölgyfaajtó csikorgása ugatott bele a hajnali csöndbe.
Meg valószín?leg egy kóbor eb is valahol.
Mióta szül?városába visszatért, egy essexi fiút tartott a maga szolgálatára a költ?, azt, aki most ajtót tárt: végtelenül szórakoztatta színes beszédével, és szolgasorba betörni nem akaró jellemével.
Na, szóval belépett James, és föladatának megfelel?en kinyitotta a spalettákat: erre végre fény szökött a hálószobába, és a beáradó naptócsában teát meg biscottikat tett az ágy mellett most ébredez? kicsiny asztalra.
Puck szemelt és fülelt.
Még nem jött el az id?.
”A nacs’asszony jönne be!” – f?zte a teához James, aztán hozzátette. – „Meg valami francia!”
”Francia? – kérdezte még álmodó-lassún a költ?.-„Mondja James, nem felejtett el valamit?”
„Na, hát: in domine anno 1616. április 23, szombat: oszt’ elmúlt hat, meg a hold az égr?’. Megazt’ a naccs’úrt Isten é’tesse az ötvenkettedik évében! Mondom hát: asszonyom vár kinn, meg egy francia!”
„És milyen az a francia? Vén? ifjú?”
„ Nagyon kölök; de hát mennem köll! Akko’ most melyik el?bb?”
„Küldje a lédit! legyünk túl!” – adja a választ a férfi.
James, jobbra el; Lady Anne jobbról be – gondolja a színpadi utasítást magában a költ?.
Meg mindjárt azt is gondolja, hogy életében nem látott még csúnyább n?t a feleségénél.
Vagyis hát: nem lenne annyira csúnya, ha mosolyogni is tudna, de keskenyre zárt ajkai végtelen rosszindulatra, „nemérteméneztazegészet”-re görbülnek, és mindig lefelé görbülnek: véletlenül sem mosolyognak föl: így aztán csúnya, na: csúnya.
”Ég tudja, hogyan lehettek ilyen szép lányaink?” – gondolja a költ?.
Aztán b?ntudattal hozzágondolja: – „Meg olyan szép, halott kisfiúnk!”
„Boldogságot az életedre, a mai napra áldást!” – mondja az asszony, és a költ? hallgatja a szívb?l jöv? kívánságtalanságot.
„A jó kívánságot hálálom, felét a jót kívánónak adom!” – válaszolja kapásból, gondolkodás nélkül az asszonynak.
Anne szedi össze gondolatait, de csak nem érti a mondatot: nagyon látszik rajta, sosem ment könnyen neki, hogy William váratlan szócsavarjait megértse.
Shakespeare vigyorog magában, és reméli, hogy nem látszik.
„Vecsernyére jön a prior meg a városi elöljárók, a szüleid meg a bátyád William, akkor majd mi is – a lányok meg én – fölköszöntünk, de én már most is szerettem volna boldogságot mondani Néked egy hosszú életre. Most, amikor kélsz, a hajnal els? sugarinál!”
” Uram irgalmazz!” – sz?köl magában Shakespeare. – „Csak semmi ’kélsz’, csak semmi sugarak! Mi közöd a ’kélsz’-hez? Na, és miért „sugari”? Miért? Én édes Jézusom: miért?”
” Meg azt’ beszédünk is lenne!”
William lopva nézegeti: csúnya, visszavonhatatlanul csúnya.
Elnézi neki!
Nagyon csúnya, és végtelenül, áttetsz?en buta, mint egy kristálykehely. Olyan nagyon tudható, hogy mit fog mondani.
Bár ne tudná, bár meglepné ?t valami szép, új mondattal.
De hát a karját kéne csavargatni, hogy valami szép, tisztességes mondat jöjjön el? bel?le!
(„Menj, menj kolostorba, vagy akárhova Anne Hathaway!”)
Félfüllel hallgatja az asszonyt, a másikkal kifelé hallgatózik: kismadár dalol a tavaszban, s neki eszébe jut Romeo és Júlia tragikus év?dése. Pacsirta vagy csalogány szól-e a hirtelen beállt tavaszid?ben? Nyílván egyik sem, valami egészen másik madár szól odakinn, rigó vagy egyéb.
Amennyire érti, arról van szó, hogy Stratdford f?utcájában újra kihalt egy család, jutányosan árulják a házat, s Anne azt szeretné megvetetni vele. Legyen: megint egy házvásárlás, lassan az egész f?utca a Shakespeare-eké lesz, de legyen. Neki aztán nem kell több ház!
Az asszony befejezte, s William (hogy hamarabb magában maradjon) belebólint.
„Vegye meg asszonyom, akár még ma: a pénz rendelkezésére áll!” – s f?bólintással elköszön. Anne Hathaway balra el – színház az egész világ.
„James!” – szól ki a költ?. – „Akkor most jöhet az a francia!”
James már tanult valamit, mert ajtót nyit, és jelent:
„Cartesius de Cartes ifiúr!”
William azon töpreng, elég hatásos-e a kép: íróasztalánál ül, el?tte ívpapírok meg penna. Nem rossz, nem rossz: a költ? hajnali töprengésbe merül, gondolkodó pózban fogadja a belép? ifjút.
Húsz év körüli, nagyon értelmes arcú, nagyon sápadt, nagyon tiszta tekintet?.
Amint túljutnak a bemutatkozás gyors és udvarias részén, Shakespeare hellyel kínálja, aztán er?sen ránéz.
„Bocsásson meg, hogyan is szólítsam fiatal barátom?” – kérdi.
„René Descartes vagyok mylord!”
„És mit is óhajt t?lem möszj? René?”
„Úton vagyok mylord, beutazom Európa fontosabb helyeit: most Londonból jövök, Sir Francis Baconnél jártam. ? mondta, hogy Ön ide vonult vissza, s hát… Csak ennyi Mylord: látni akartam csupán a nagy Shakespeare-t, és már állok is odébb!”
A költ? eltöpreng a hallottakon, így hát kissé megkésve udvariaskodik.
„De nem, csak maradjon möszj? René, örömmel vagyok Önnel!”
?szintén mondta, mert a fiatalember tetszett neki.
„S mi célból utazik fiatalember?”
„Kett?s céllal Mylord: egyrészt jó dolog megismerni az emberek különb-különb tájon különb és különb viselkedését, másrészt a valóság lényegéhez is könnyebben jutunk el.”
„Így hát Ön az igazság keres?je fiatal barátom?”
„Nem egészen Mylord: az igazság számomra evidencia, hisz az Írás, mint kinyilatkoztatás nyilvánvalóan az Igazságot tartalmazza. Amiben én utazom az a módszer. A módszer, mely az Igazság megértéséhez vezet.”
Kicsit töprengett, aztán hozzáf?zte:
„Olyannyira hozzászoktam az utóbbi napok nézel?désében ahhoz, hogy az elmét különválasszam az érzékekt?l, s olyannyira pontosan megfigyeltem, hogy a testi dolgokról csak nagyon kevés igaz észleletünk van, s hogy sokkal több mindent ismerünk meg az emberi elmér?l, de még ennél is sokkal többet az Istenr?l, hogy már semmi nehézséget nem jelent gondolkodásomat a képzelettel megragadható dolgoktól az értelemmel megragadhatók, vagyis a mindenféle anyagtól különváltak felé fordítani. Amikor pedig fölfigyelek arra, hogy kételkedem, vagyis hogy tökéletlen és függ? létez? vagyok, a független és tökéletes létez?nek, azaz Istennek oly igen világos és elkülönített ideája jelenik meg el?ttem.”
Shakespeare elgondolkodott. Egyre jobban tetszett neki ez a Descartes.
Csönd lett, mert Descartes is – már-már szégyenl?sen – hallgatott. Aztán mégis ? szólalt meg el?ször.
„De tudja-e Mylord, miért jöttem els?sorban Önhöz?”
Shakespeare érdekl?dve hallgatott.
„Sejtem, nem nekem fogja elmondani, amit senkivel nem közölt, mégis… A Csatornán túl is, de f?ként itt Londonban mindenki arról beszél, hogy a nagy Shakespeare végleg abbahagyta-e? És hogy miért? Senki nem adott választ.”
„Tudja René, lehet, hogy mégis csak Önnek mondom el el?ször és utoljára. És tudja miért?”
Épp csak enyhén mozdult nemre Descartes feje.
„Mert Önnek, René, fülei vannak a hallásra, szemei a látásra: így gondolom.”
Az újra beálló csöndben, az ablakon behulló tavaszi fény zaját is szinte hallani lehetett.
„De el?bb mondja meg nekem: ismeri a m?veimet?”
„Mindent, ami odaát ismerhet?.”
„Vagyis?”
„Romeo és Júlia, Hamlet, Othello, Macbeth, Richárd. Meg a verseit is persze, Mylord.”
„Elég” – somolygott William. – „Jobb lenne, ha a Vihart is ismerné, de így is jó lesz. Vajon össze tudná-e egy b?vített mondatban foglalni a lényeget? Amir?l ezek mind együttesen szólnak? Tudná, René?”
A napzuhatag még harsányabb trombitálással d?lt be az ablakon. Aztán fölnézve ebbe a szikrázásba, nagyon lassan kezdte Descartes.
„Valami…valami baj van mindegyikben az elején. Valami szörny? pusztulása az értékeknek, valami iszonyatos devalváció. S a f?h?s – néha valaki más – arra hívatott el, hogy helyre, jó útra rántsa az elszabadult szekeret.”
„Így van René! No és mit gondol: kicsoda Hamlet, kicsoda Fortinbras, ki L?rinc barát?”
Shakespeare fölállt, er?t vett rajta szokott izgalma, és szinte kiáltva mondta: „Mind, mind én voltam, fiatalember! Mindegyik én voltam!”
A harsány hang – majdnem kiabálás – meg a gesztikulálás megriasztotta Ophéliát: a lányka a szoba egy homályosabb sarkába menekült.
Shakespeare elmosolyodott, nyugtatólag odaintett a lánynak, jelezve, hogy minden rendben, visszaült íróasztala mögé.
„Én, igen, én voltam mind René: én voltam az, aki kizökkentette az id?t, az is én voltam, aki arra született – ó, kárhozat! -, hogy helyrerántsa azt!
És ezt a helyrerántást a Viharban véglegessé tettem!”
Ophélia megváltozva kucorodott el? a sarokból, az árnyékból: nem nagyon megváltozva, de – példának okáért – sz?ke haja ébenre vált: immár Miranda nézett és hallgatott Williamre.
„Ott végre mindent rendbeszedtem: Calibánt megfékeztem, lányomat Milano hercegn?jévé tettem, Arielt szabaddá!
Mit kéne még tennem? Pálcámat eltörtem, nem kell ide több varázslat.”
Kevéske csönd után folytatta:
„Hogy milyen süketek és vakok az emberek! Mi van még töprengeni való azon, hogy miért nem írok többé?”
A mondat végén Descartes szó nélkül fölállt, mélyen meghajolt, és az ajtó felé indult
Shakespeare meg ült, és maga elé nézett.
Falstaff is.
Falstaff is maga elé nézett.
Balkarja és válla zsibbadt: el?bb megdögönyözte kissé, aztán megadóan ráhajolt az asztalra.
Stradford-on-Avonban delet kezdtek harangozni.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.06. @ 05:23 :: Kavyamitra Maróti György
