Dékán András : Rézeleje

 

Volt, és van egy különleges bája az arab országoknak. Nevezetesen az, hogy ott a munkaszüneti nap a péntek. Amit természetesen minden külképviselet betartott, mert ugye alkalmazkodni kell a helyi szokásokhoz. De a nem mohamedán országokban a heti pihen?nap a szombat meg a vasárnap.

    Ezt is be kell tartani, ugyebár.

    Ebb?l következett, hogy hetente három szabadnap volt.

    Persze ez így nem volt igaz, mert azért akadt tennivaló b?ven.

    De Dobozinak tetszett a dolog, és bár arra, hogy egész napra kimozduljanak a városból, a nagykövet engedélye szükségeltetett, de azért el tudtak menni kirándulni, strandra.

    Egy alkalommal szólt a titkárn?.

    – Figyelj, Gábor! Nincs semmi programja a F?nöknek a hétvégén, gyertek ki a plázsra, leszünk jó páran. Reggel kilenckor találkozunk a kövi el?tt.

    Hazafelé a kocsiban szólt a Nagykövetnek.

    – Jó, rendben van, ha a Laid nem megy haza, akkor részemr?l semmi akadálya, én csak délel?tt megyek el teniszezni.

    Laid, az arab kertész, mindenes volt, aki a rezidencia alagsorában lakott, és általában havonta egyszer ment haza a családjához. Valahol az Atlaszon túl, a sivatag szélén éltek egy faluban.

    Betette a kocsit a garázsba, rögtön le is mosta, kitakarította. Azután megkereste Laidot. A szemközti kis kávézóban találta meg. Kedvelte a kis arabot. Jóval többet mutatott a koránál, 35 éves volt, de a kertet szépen rendben tartotta, és apró szívességeket tett, amit Dobozi mindig honorált neki. Hol egy dobozos kólával, hol egy csokival, de el?fordult, hogy pénzt adott neki. Ha a nagykövet vacsorát adott, akkor Dobozi felesége besegített a f?zésbe, Dobozi pedig a vendégek fogadását, az arab pincérek irányítását végezte. Ilyenkor Laidot kérték meg, hogy menjen fel a házukba, és vigyázzon a fiukra.

    Laid éppen dominózott a kávézóban, de amikor meglátta Dobozit felállt, és elé sietett.

    Röviden megbeszélték a dolgot, Laid csak a következ? héten szándékozott hazamenni. Kifelé menet még rendelt a négytagú társaságnak egy-egy üveg üdit?t, látásból ismerte már ?ket, barátságosan intett feléjük, és hazament. Még bekopogott a nagykövethez, közölte vele, hogy mi a helyzet, és hogy akkor ?k holnap reggel strandolnának.

    Este, mikor a gyerek már elaludt, a feleségével csirke melléb?l, zöldségb?l nyársakat csináltak. Az volt a szokás, hogy mindenki vitt valamit, és olyan piknik alapon ettek, ittak.

    Korán reggel leszaladt a szemközti pékhez, friss bagettért, meg valami édes süteményért. Bepakolták a két h?t?ládát, kilenc el?tt a követség el?tt voltak. Több új arcot látott, bemutatkoztak.

    A Mahart képvisel?t, meg a bábolnai képvisel?t még nem ismerték. Ott volt Tatai, a gazdaságis, a feleségével, és a két gyönyör? kislányával. A kisebbikkel a fia egy csoportba járt az oviban. Az els? beosztott, nyugdíj el?tt álló, kissé savanyú ember, a hasonló feleségével, Kriszta, a titkárn?, és persze ?k hárman.

    Algírtól keletre, egy kis öbölbe mentek. Valamikor, valaki felfedezte ezt a védett homokos öblöt, és azóta ide jártak. Itt kevés volt a helybéli.

    Kipakoltak, felállították a szélfogókat, a naperny?ket, és elkezdték jól érezni magukat. Dobozi bokáig belement a vízbe és nézte a láthatárt. Szédült. El?ször látta a nyílt tengert, a kigördül? magas hullámokat. De a kellemetlen érzés hamar elmúlt. Nagy ovációra fordult meg.

    Egy újonnan érkezett házaspárt éltettek.

    A férfi arab volt, mint kiderült. Samír n?gyógyász volt Akhbouban, egy kisváros kórházában, nem messze Algírtól. A felesége, Piroska, meg ugyanott gyermekorvos. Debrecenben az egyetemen ismerkedtek meg, abból szerelem, majd házasság lett. Az akkor még m?köd? TESCO (nem az áruházlánc) közvetítésével kerültek Algériába. Egy fiúk volt Attila.

    Samír jordán volt és keresztény. Az Akhbou-közeli erd?kben az ottani erdészekkel rendszeresen járt vadászni, vaddisznóra. Az erdész kil?tte a dúvadat, de muzulmán ember nem nyúl disznóhoz, így Samír a helyszínen feldarabolta, hazavitte, és telefonált, hogy lehet jönni, van vadhús. No, akkor rohant, aki tudott.

    Lecuccoltak ?k is.

    Samír el?vett a h?t?táskából egy félliteres, opálos folyadékot tartalmazó üveget és elrikkantotta magát.

    – Na! Kompani! Mit hoz nektek doktor bacsi? – és töltötte kis poharakba a lét.

    – Samír, mi ez? – kérdeztük.

    – Nem kerdez, kostol. Narancspalinka, este foztem korhazban ügyelet.

    Óvatosan kóstolták, mert elég furcsa színe, illata volt. Aki tudja, milyen a lekozmált cefre, az pontosan tudja, milyen íze volt.

    – Na milyen? Jó? 54 foga van!

    – Samír, a pálinkának foka van, nem foga.

    – Mindegy az! Er?s! Na milyen, mondod már!

    – Hát, nem rossz, de van egy kis hibája – mondta Dobozi.

    – Hiba? Milyen hiba?

    – Bennemaradt a rézeleje, Samír.

    – Nem ertek rezeleje. Mi az a rezeleje? – kérdezte csodálkozva.

    Megpróbálták elmagyarázni de nem értette.

    – Nem lehet rezeleje, üveglombik foztem, nem lehet rezeleje.

    D?ltek a nevetést?l. A mahartos Kovács a kezébe nyomott egy poharat, benne egy kis jóféle szilvórium.

    – Ezt kóstold meg, Samír, ebben nincs benne a rézeleje.

    Már elfelejtették az egészet, mikor még mindig azt dünnyögte maga elé.

    – Rezeleje. Marhasag, lombik nincs rezeleje. Marhasag. Mé’ nem mondjak, nem jó!

Legutóbb szerkesztette - Dékán András
Szerző Dékán András 6 Írás
Sokan kérdezték, mkiért nem próbálkozom irodalmi portálon? Nos, íme.56 éves vagyok jókedvvel áldott, vagy vert, meg a sors.