Ülök a kis nyomógombok mellett. Várom a tényleges kezdést. Nem vagyok ideges – vígasztalom magamat. Ez a nagy, és értelmetlennek tűnő nyüzsgés a stúdióban!
Az ember, aki idetéved, nem is gondolná, hogy ez ilyen, hogy így készül egy vetélkedőműsor, melyet nap mint nap emberek milliói néznek kíváncsian.
Egyszerű kérdésre kellett válaszolni. Telefonon, ahogy visszahívtak.
Most itt vagyok a nyüzsgés közepén. A mindig barátságos műsorvezető most, a megszokottól eltérően, elképzelhetetlenül idegesnek látszik. Kollégái csitítgatják a hatalmasnak látszó arénában. A terem kicsi. Nem hatalmas, mint ahogy a nézők a képernyőről nézve gondolhatják.
„Felvétel, csendet kérünk!” – hangzik fel egy mély, egész termet betöltő hang. Ülök a kis nyomógombok mellett. Várom a tényleges kezdést. Nem vagyok ideges – vígasztalom magamat.
A sorkérdés. Igen, a sorkérdés valahonnan, valamelyik neves újság archívumából.(Melyik is? Mikor? Hol?) Csak félig érti az agyam, telistele van görccsel az egész lényem.
Elhangzik a sorkérdés. Még nem fogtam fel, agyam a szavakkal játszik idegességében: sorkérdés-kérdéssor.
Látom is a kérdésre adható válaszokat a képernyőmön.
Csak meg kell állapítani a helyes sorrendet. Lázasan gondolkodom…(„… ergo sum” – ugrik be megint az ide nem illő felelet.) Csak meg kell adni a megfelelő sorrendet. Agyam továbbra is értelmez és keres. Keres az emlékek, a tapasztalatok között. Megvan! Úgy értem megvan a válasza agyamnak. Már biztosan tudom: NEM ISMEREM a megoldást.
Ahogy ez bejön, rádöbbenek, blöffölni kell. Így is terveztem el egy ilyen esetre: blöffölni kell! Igen, ez a lehetséges, ez az egyetlen lehetséges megoldás, blöffölni, gyorsan blöffölni, sorrendet jelölni, a szerencsére bízva, minél előbb, azonnal szinte, nincs mire várni.
Ezt gyorsan meg is teszem, majd kezdek megnyugodni, rajtam már nem múlik, én mindent megtettem úgy, ahogy azt a lehetséges legjobb megoldásként el is terveztem. Gyors voltam, ez biztos, érzem, hogy így van.
Nem ezt a sorrendet kellett volna választani, ez nem lesz jó. Elbizonytalankodok, már mindegy.
„Nézzük, ki adott helyes választ?”
Én tudom, hogy nem. 14.20-kor indul a vonatom a Déliből, még el is érem talán, igen, akkor jól emlékszem, ez szerepelt a menetrendben. Többször is megnéztem, biztosan ez a jó időpont.
Kétezer ide, kétezer vissza, és három óra vonaton. Ennyi! Ez benne volt a pakliban, mindegy, én megpróbáltam, nem jött be. Van ilyen.
Ma nincs szerencsés napom. A képernyőn sorba jelennek meg a megérdemelt zöld csíkok, a helyes válaszokért járó zöld csíkok.
Az enyém is! Úristen! Sőt! Ujjong a lelkem, ahogy látom, már büszkén látom, az enyém zölden villog!
A leggyorsabb voltam! Na, ez egy jó nap mégiscsak! Éreztem, hogy így lesz, az ember megérzi az ilyet! Tudtam a helyes választ! Elsőként! Egy ünnepi alkalmon, ráadásul ma valami újítás lesz a műsorban, ahogy a műsor elején elhangzott, még nem tudom mi, de nem érdekes, százezer már majdnem biztos.
Boldogan megyek a műsorvezetővel kezet fogni. Már másodszor fogunk kezet. Tudom, megérdemlem! Hát ilyent!
Emlékszem, amikor a fizikatanárom az ismételt vizsgán megdicsért. Első alkalommal megbuktatott, de utána – igaz, egy héten át tanultam -, az ismételt vizsgán azt mondta, „maga egész jó képességű”. Négyest adott. Egy ismételt vizsgán ez nagy szó volt. Igen jóleső dicséretet kaptam, csaknem szóról szóra tudtam az anyagot. Rég volt.
Most várakozással teli lélekkel lépkedek a műsorvezető felé. Kezet fogunk, már másodszor, a mai napon.
Kellemetlenül magas székbe kell felkapaszkodni, olyan, mint egy bárszék, azaz nem egészen.
Ahogy az ülésen érzem magamat, a bal lábam remegését figyelhetem meg. Apró, ideges remegés, talán nem veszik észre.
– Igen, alkalmazott, azaz előadó vagyok – válaszolom a kérdésre.
– Feleségemmel és két lányommal érkeztem.(Nem látom őket, de tudom, itt vannak.)
A játékvezető elmondja, hogy ezen a mai különleges adáson egy újítást vezetnek be, én leszek az első szerencsés játékos, aki már az új rendszer szerint tehetem meg tippjeimet. Először a feleletek jelennek majd meg a képernyőn, ebből kell kiválasztani – a kérdést kitalálva – a megfelelő választ. Ez a rendszer talán nehezebb ebben a formában, épp ezért, ennek ellensúlyozásaként a helyes válaszok dupla annyit érnek, vagyis a régebbi százezer forintos biztos nyeremény mostantól kezdve kétszázezer forintot ér, valamint az utolsó kérdésre adott helyes válaszért nem negyven, hanem nyolcvanmillió forint jár.
Nem okozhat problémát ez – mondja a játékvezető -, különösen egy olyan játékosnál nem, aki öt másodperc alatt adta meg hibátlan válaszát.
Megjelennek a képernyőn a lehetséges válaszok: A, B, C, D.
Igaza volt, sejtem, mi lesz a kérdés, már tudom, melyik a helyes válasz.
– Jelöljük meg a „B” választ – mondom.
– Nem akar segítséget igénybe venni?
– Nem, köszönöm, majd talán később.
– Akkor tehát megjelöljük a „B”-t és lássuk! És igen, valóban a „B” válasz volt a helyes.
Sorban jelennek meg a válaszok, majd a kérdés, én kiválasztom és jó a válasz ismét.
Kezdek magabiztossá válni. Azonban most valamit elszúrtam, mintha elszúrtam volna, mert a műsorvezető szerint felezzünk, ha én is úgy gondolom, vagy a közönséget kérdezzük meg.
Ne felezzünk, gondolom, akkor mi értelme lenne a műsorban az újításnak, hogy dupla annyi pénzért. A megfelezett dupla pénz nem több mint az eredeti.
– Hívjuk fel telefonon a segítőimet!
A telefonba elsorolom a válaszokat, és mondom a feltételezett kérdést is.
Nem tudják biztosan, kétesélyes. Abba kellene hagynom – gondolom -, végül is játék. Tudom, az is lehet, csak behúztak a csőbe, de nem érdekes, ez a hatmilliós kérdés, ami régen a háromnak felelt meg és rossz válasz esetén még mindig elvihetem a biztos hármat.
Megjelölöm a szerintem esélyes választ, mindjárt megjelenik a kérdés is. Igen! Erre gondoltam, jó volt a feltételezésem. Megvan a hatmillió is, ezt nem gondoltam volna, hogy idáig eljutok.
Ülök ezen a magas széken, érzem, hogy roppant nyirkos. Biztosan hideg helyen tárolták – gondolom -, és most, itt a meleg levegőből lecsapódik a pára.
A levegő már izzadtsággal, és a jó válaszokért járó hujjogással van tele.
Megvan a hatmillió, remeg a kezem, ahogy a pohárért nyúlok.
Félrenyeltem, csaknem. Felnevetek, amint elképzelem, hogy a műsor a fuldoklásom miatt félbeszakad. Mentősök rohangálnak velem ki és be, mindaddig, míg köhögésem nem enyhül, és csak ezt követően folytatódik a műsor, közben reklámot vágnának be.
Újabb kérdést sikerült eredményesen megválaszolnom. Igaz, már csak a közönség segítségére számíthatok, ha muszáj. De ki bánja, ezen a besötétített délelőttön itt, a tízmilliós kérdés előtt?!
Az következik most, azt hiszem, a tízmilliós kérdés, igen, jól tudtam, a tízmilliós, ami ebben a játékban huszat ér.
Megjelennek a válaszok: „A” Visszatérnek a Fekete tenger északi partjára. „B” A Kárpát medencében független államként élik életüket. „C” Változatlanul folytatják életüket. „D” Eltűnnek a történelem süllyesztőjében.
Ahogy a válaszok egymást követően felbukkannak a képernyőn, egyre görcsösebben fogom a szék karfáját. Nem ismerem a válaszok alapján a kérdést, de tippem sincs, melyik lehet a jó válasz. Ebből már érzem, segítség lesz. A közönség lelkiismeretesen nyomkodja a gombokat. Megjelenik a képernyőn, a válaszok megoszlása: 26, 27, 24, 23 %, így gondolta a közönség. Vagyis ők sem tudják.
Bizonytalan, nagyon bizonytalan. Nem tudja a közönség sem.
Kiszállok ebből a játékból – gondolom.
– Játékon kívül, melyiket jelölné meg? – hallom valahonnan a kérdést. Nem kívánom megjelölni egyiket sem. Játékon kívül sem. Így végül is volt értelme eljönni és játszani. „Nem köteles megjelölni, itt mindig az történik, amit a játékos szeretne, ha nem akar, nem jelöl” – mondja a játékvezető.
Ismét kezet fogunk, megkapom, a nyereményemet igazoló kártyát. Elteszem. Most veszem észre a családomat, a felső sorban mögöttem ültek, örömmel integetnek. Megyek hozzájuk.
Hazafelé, a vonaton is ez járt a fejemben, vajon melyik lehetett a helyes válasz? Tippelni kellett volna talán, és folytatni.
Nem ismertem a választ, nem ismerhettem. Vajon vesztesként, vagy nyertesként térek haza?
Jól döntöttem? Nem tudom.
Legutóbbi módosítás: 2009.06.17. @ 12:00 :: Berta Gyula