Átlépve kétkedők falán,
mérföldes sorsok kígyóznak,
gyönge fuvallat áll ellent,
elsöpri hamar a zajló forgatag.
Minek tennéd oda az ételt?
idő már nincs rá,
menni kell, feledni kell,
emberi mivoltot, erkölcsöket.
Valahol lemállott ruhád,
csupasz melled hófehér,
még látom magam előtt,
ahogy kora nyári éjen fölém hajolt,
most dermedt idegen,
csontjaid közt éked elsorvadt.
Halad tovább a sor,
ringó csípőd vonalát figyelem
meredten, már nem szorít a vágy,
ágyékom éhsége tovaszállt,
csak úgy látlak, mint húst
a vasárnapi asztalon.
Görnyedten vonszolod magad,
csigolyáról csigolyára hallom
kínjaid,
volt egy virágos kendőd,
úgy szeretted, ha hajad
kibomlott alóla,
már nincsenek ében fürtök, koponyád
megcsúfoltan villan a sápadó fényben.
Hosszan bámulok utánad,
nem mozdulok, csontomba reccsen
a fájdalom, nem mozdulok,
túlexponált pillanat, ahogy a nap
szemembe tűz, üres a kanyar,
ahol eltűntél.
Nehéz szagot hoz a szél,
talán patkány szorult a konyhán,
megégett…
pedig tudom,
füstté vált karcsú alakod.
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Fecske Panna
